Szívós Zsigmond: Mankó József: Hajnal felé
Szívós Zsigmond: Mankó József: Hajnal felé
Mankó József verseskötetének abban az ihletett komolyságában rejtezik, mellyel betűt, szót, embert tisztel és szeret s amelyért mi is megszeretjük. Ez a szeretet termékenyíti meg – mint valami szerény méh – tématerének legszínehagyottabb virágját is.
Témái: a háború, a béke, gyárak, szegénység, szerelem. A háborúról jajjal beszél, félő csodálattal a gyárakról, áradó szeretettel mindenkiről, akit robotba fogott a nyomor. „Húgait”, a munkáslányokat a bátya gyöngédségével (érdekes, fonnyadt erotikával) becézi. Egynéhány versében egy bátortalanságba fúlt szerelem határozatlan körvonalai is felmerülnek.
Általában sikerül mondanivalóját és szavait úgy viszonyítani, hogy az érzés erejével hatnak. Százszor megdalolt, intellektusunkká ért érzések ezek, kipattannak belőle, mielőtt egyéni képet ölthetnének.
Becsületes, fáradozó gonddal igyekszik felülkerekedni benyomásain, mik szerfelett érdeklik, de nyomban be is töltik fantáziáját. Meg-megrögzíti hangulatait, de egyetlen hatásba tömöríteni nem tudja őket.
Hangja is sokszor elfogódott, néha szertartásosan költői, inkább a régiekével rokon. Adyék erejének közelsége csak nagy szavakra képesíti. Életkönyv, Létvihar, Ma, Holnap, mint halott fogalmak hullanak ki soraiból. Hallottam élő-egyszerű egyéni hangját is. Ilyenkor verselése is minden csináltságtól mentesen, természetesen, a fejlődés jó ígéretével kíséri szavait.
Nagy, emberi általánosságoknál többet nem igen mond, de az, amire tehetségének minden erejével törekszik, közös célja mindannyiunknak, akik hiszünk az emberi egytestvériségben.
