3.
3.
Rázkódás, azután súrlódás zaja.
– Mi van a hajóval?
Csavarja lázasan dolgozott hátrafelé, tatja félkörben fordult, de az orra – mélyen a homokban – nem mozdult többé. Csak a dagály segített tova a zátonyról, hatórai veszteglés után… Ezután gyorsan haladtunk, hogy kikerüljünk erről a tengerről, melyet a Jangce iszapos hullámai néhány évtized alatt teljesen hajózhatatlanná tesznek.
A keletkínai tenger alattomos, hosszú hullámokkal fogad, azokkal a nem látható billenésekkel, melyek elsősorban az utas kedélyére hatnak. A meleg nőttön nő. Mintha elfogyott volna az oxigén a levegőből… Minden tapad: A ruhánk, a hajunk, a papiros, melyen írok és a sós tengervíz, mellyel tusoljuk magunkat. Ez a meleg folyékony, tapintható valami, mint a méz a belehullott légy körül… Fekvőhelyünkön egymás mellé és egymás alá zsúfoltan – étkezünk: Levesgőz, meztelen emberek, sötét, az átizzadt és leöntött takarók – nem látható kezek fojtogatnak – homlokomról folyik a veríték. Mikor a néger fűtők feljönnek a kazánok mellől, piszkos, fekete, lében oldódik fel kék nadrágjuk, ingük és a testük. Vékony lábuk remeg, beesett arcuk rángatózik és véreset köpnek.
A fedélzeten fekszem. Fejem fölött drótok, kötelek és rudak feszülnek és a hatalmas árboc csúcsa rejtelmes jegyeket ír a csillagok közé. A fűtőházból a hajó egyenletesen lihegő lélegzése szól, amire a hátsó kormánygépek tompán dübörögve válaszolnak. A tenger csak néha morajlik fel, az emberek beszéde elhalkul. A szél nyugatról érkezik: Annam erdőiből hozza az álmot. Soha nem látott virágokból szedte édességét, pillangók és kolibrik szárnyáról színeit.
Oly édes ez az álom!
Az ember eggyé vál a hullámokkal, maga is hullámmá lesz, eggyé lesz a tenger évezredes álmaival és az örökkévalósággal, melyről a csillagfény mesél tükörén, a zúgással, mely a hajó oldalát mossa és a csöngetéssel, mellyel a kapitány és az árbockosárban figyelő matróz beszélgetnek. Mindez beleszövődik álmába. És a szigetek, melyek mellett napközben elhaladt és a zápor, mely a fedélzeten dobolt és a villám, mely mennydörögve csapott az óceánba. A távoli kikötő, ahol szerettei várnak reá és a délelőtt, melytől arannyá lesz az egész látóhatár. Az ezerkilométeres mélység, mely alatta tátong és a bölcső, mely valaha ringatta és édesanyja keze a homlokán. Egész nap szédült, most Annam erdejének ágán pihen, körülötte csupa levél, virág és gyümölcs és ő maga is egy virág, levél vagy gyümölcs… Egyszer csak felrezzen. Kint az éjben mesebeli fénnyel világít a tündérhajó. A hűs tisztaság úszik rajta, mire testünk és lelkünk most – és egy életen át – szomjazik. A boldogság úszik rajta és azok a lények, akik e boldogságból születhettek volna.
…Az eső nem hoz enyhülést. Langyosan, zizegve hull, mintha millió selyemszoknya suhogna a tengeren. Bánatot lop a szívembe – visszalopja beléje a hadifogság ködös hangulatait. Honvágyat lop a szívembe, de most már nem oda, ahová megyünk, hanem ahonnan jövünk. A hadifogság spirituális légköre után és a lelkek után, amelyek ott megnyilvánultak. Ködfátyolán keresztül azok arca tekint reám, akik örökre Szibériában maradtak. Hosszú szempilláik alól bánatos sugár: a hiábavaló epedés fájdalma. Éveken keresztül sóvárogtak velünk együtt ezért az útért, ezért a hajóért és ott haltak meg, míg kezünk a kezüket fogta és sírtunk tehetetlenségünkben és éreztük, hogy velük lelkünk egy darabja szakad ki belőlünk…
Esőből ki, esőbe be. Kergetőzünk és táncolunk a zivatarral. Néha nyomunkban van és mi szaladtunk előle. Máskor ő jár elöl és mi üldözzük őt. Kitér előlünk és oldalt rohan meg. Majd átöleljük egymást és birkózunk, leteperjük, alázatosan, meghunyászkodva fekszik elénk és a Scharnhorst vasorra diadalmasan gázol testén keresztül és ő csak a hátunk mögül kezd újra fenyegetőzni és ott tépi felhőruháját haragjában. De néha nekivadul, megbillenti hajónkat, megrecsegteti az árbocokat és magas hullámhegyeket gurít felénk. Ezer és ezer tarajos kutya szalad a tengeren, mind felénk üvölt és mi ezeréves utasokra gondolunk, akik kincseikkel együtt oly régen süllyedtek a tengerbe.
