II.
II.
Ment az Apostol az alkonyattól bíborrózsás úton. Fehér öntöse sugárzott a nap véglobbanásában.
Ment az Apostol – hátra sem nézve és Carmela követte.
A kavicsok feltörték gyönge lábát, míg a városból kiértek, és nem bírt megállni.
Megindultak a hegynek. És bozót szaggatta, tüske tépte, és nem bírt megállni.
Egyik sziklaszálról a másikra kellett ugornia, pedig alig tudta magát vonszolni és iszonyodott a fenyegető mélységtől.
És nem bírt megállni.
A kopár sziklák után, gyönyörű, zúgó erdőbe értek. Már későeste lett. A hold ezüstösen csillant meg a fák koronái fölött.
Egy sűrű óriás vadrózsabozótnál az Apostol megállt. Carmela odaért. Az Apostol félrehajtotta a rózsagallyakat, egy barlang szája tárult eléjük.
Az Apostol belépett a barlangba. Benn a barlang mélyén összetákolt asztal állott, az asztalon nagy olajmécs.
A mécs mellett egy nagy nyitott könyv. A könyv mellett feszület és koponya. Kis pad.
Oldalvást ágy, illatos szénából.
– Ülj le – szólt halkan az Apostol.
A táncosnő leült. Holtfáradt volt.
Az Apostol hideg halat tett az asztalra, kenyeret, kosár fügét és egy korsó vizet.
– Egyél – szólt a férfi.
– Nem! – kiáltott lobogó szemmel Carmela és felugrott.
– Egyél – mondta az Apostol lágyan és szomorúan.
Carmela leült és evett. Mikor a korsóból szomját is oltotta, az Apostol kézen fogta és az ágyhoz vitte.
– Pihenj, gyermekem.
Carmela végigdőlt az illatos füveken és a férfi eligazította a feje alját. Carmela hirtelen ráhajlott a kezére, hogy megcsókolja. De aztán inkább beleharapott.
– Gyűlöllek! – suttogta.
Az Apostol elsimította kuszál fürteit és egy pergamentlapból ellenzőt csinált a mécsesnek, hogy a táncosnőt a fény ne bántsa.
Ő maga odaült a nagy könyv elé és írni kezdett.
Carmelát elnyomta azt álom.
De gyakran felriadt és egy férfit látott nagy fóliánsra hajolva dolgozni.
És nem tudta, vajon álmában látja-e?…
