Kovács Mária: Ünnep
pihen a templom füvetlen dombnak vénhedt barna mellén.
Szende tornya csak jámbor-gyanutlan csöngve dalolgat.
…Gyermeki zsolozsmát locsol a messzi bozót fölött
ünnep világosán.
S ünnep világosán zuhog belé a nép tarka folyója, –
vidoran burjánzik felé az embervirág, hetykén
könnyed áhitattal rázza le ezer bánatok batyuját
bűnök ronda sarát benne, hogy tisztán s enyhe gőggel
röpüljön vissza az uton, mert piszkos kunyhója int.
néked fekete, rothadt gabonáját, egyetlen gyümölcsét
az ember néked! makulátlan… Te bokrétás
krisztusi tégelye minden gyarlóságnak! Te ezerjófüve
sikoltó bánatok sebének! Drága alázatos…
hogy sápadttá szippant a bús éjfél üres kupolája
– senki nem tudja – megremegsz.
Fölliheg oltáros kebled, szintjeid kifordult szemekkel
arca zuhannak s fojtva libegnek meg lila zászlóid.
Üvöltve rohan föl kettészakadt boltod vérrel habzó száján
istenkereső vad sikoly bús igéje
s meddő harsonával kutat a távol lakatlan ég felé.
fekete gabnáját
a bűnt és a bánatot?!