I.
I.
Ahogyan az Ady dacos alakja immár másfél évtizede foglalkoztatja a magyar fantáziát; ahogyan ő merész és fájdalmas kézzel belenyúlt ennek az országnak legkényesebb, legmélységesebb problémáiba: az még ebben a kizárólag politikai érdekeltségű Új-Balkánban is megokolttá tenné, hogy a halálát követő esztendő az ő felfedezésének első esztendeje legyen, hogy honfitársai mohón és izgatott ujjakkal kutassanak a kivételes és szinte még ismeretlen Kincsben, ami Tőle maradt.
Minden politikai zsivajon keresztül az ő nevének folyton és hangosan kellene kihallatszania.
Ehelyett különös némaságba süllyedt Ady neve. A támadások elhallgattak; de hallgat a hű lelkesedés is; – csak egy-egy görbe mentség, álszent védelem hozakodik elő – olyan és oly táborból, hogy Ady felháborodással dobná vissza; – ő és mentség! ő és védelem! Olvastam egy erőltetett és nagyhangú Ady-utánzatokkal teli verseskönyvben egy Ady Elmenetele c. verset (érzik ennek a címnek a felesleges „modern”-ségét?), ahol elmondatik, hogy a holt Ady szelleme megjelenik az Isten előtt, s az Isten ünnepélyesen megbocsát neki; miután a szellem bevallotta élte nagy bűneit:
Fajtám káromoltam,
országomat vertem,
Behemót sípjába
tüdőmet leheltem;
Gáncsolt bús fajomnak
lettem kergetője:
siklusok fejében
űztem temetőre.
országomat vertem,
Behemót sípjába
tüdőmet leheltem;
Gáncsolt bús fajomnak
lettem kergetője:
siklusok fejében
űztem temetőre.
Ami magyarra lefordítva annyit jelent, hogy eladta hazáját pénzért a zsidóknak. Nem volna méltó szót vesztegetni erre az ostobaságra: ah nem volna szomorúan jellemző adat ez arról, mily hitvány fogalmaik vannak Adyról a márma-üvöltők közt még azoknak is, akik verseit dicsérik és utánozzák, s forradalmas magyar nevét a saját hecc-magyarságuk cégérévé szeretnék hamisítani, mindannak megcsúfolásával, amit Ady szeretett s hirdetett.
Ezektől a tisztelőktől Ady szelleme undorral fordul el. De hol vannak az igazi tisztelők, akik méltók e szellemet közibénk idézni? Hallgatnak ők, talán emlékezve Költőjük szavára:
Hát kicsit hallgatunk,
Csuklódjék ajakunk
Bús szitkokat lenyeljünk.
– – – – – – – – – – – – – –
Gyujtó, szent betűink
Holnap gyujtnak megint…
Csuklódjék ajakunk
Bús szitkokat lenyeljünk.
– – – – – – – – – – – – – –
Gyujtó, szent betűink
Holnap gyujtnak megint…
Mintha szegény Ady testi élete is – ez a tökéletes, gyönyörű bezártságú élet – azért hunyt volna el abban a pillanatban, mikor fénye a legszabadabban fölragyoghatott: mert jönni kellett mindjárt a nagy Hallgatásnak, ahogy a Sors írta, hogy e dicsőség parazsa egy ország hamvai alá rejtőzködjék. Mint a Petőfié 49-ben… Halál ez? Távolról sem. A parázs ég. A forradalom vérbe-szennybe fúlhat: a forradalom költője örökké él.
Az Ady körüli nagy hallgatás egyébként nem a bolsevizmus elbukásával, hanem a bolsevizmus diadalra jutásával kezdődött. Ady nagyon távol állt attól, hogy a bolsevizmus költője legyen; s akik életének és halálának sorsszerűségét intenzíve érzik, szinte kiválasztottnak látják azt is, hogy abban a pillanatban távozott e földi Országból, amikor még egy nemzet gyászolhatta benne utolsó nemzeti költőjét, épp úgy mint egy forradalom első forradalmi prófétáját; a szabadságnak futó pillanatában, amikor még azt lehetett hinni, hogy e forradalom a Nemzet Szabadságának forradalma marad. A bolsevizmus alatt már nehéz volt Adyról igazat mondani. Már nem lehetett mindent megmondani. Hisz Ady legmélyebb gyökerében éppen a nemzeti öntudatnak, a fajiságnak költője volt, mindannak költője, amit a Vörös Utópia tagadott, nem vett számításba; amibe beleütközött és belebukott. Ady az ős Tények költője volt, az Életé, mely nem kérdez Miértet, mely nem hagyja magát ésszel igazítani, mely ellenszegül az utópiának; az Élet szabadságának költője, melyet az Utópia hiába akar ésszel kimért korlátokba szorítani. (Az élet éppúgy áll tényekből, mint lehetőségekből.) Az Élet Szabadságának költője! Az ő igazi felfedezését épp oly kevéssé bátoríthatta föl az az irány, amely nem vette figyelembe az Életet, nagy tényével, a nemzeti élettel, mint az a másik, utána következő, amely tagadni szeretné a Szabadságot, a forradalmat.
Nem csoda ekként ha ez az első esztendeje Ady halhatatlanságának meddő esztendő volt, s ez a drága név a föld alatt lappangott (a nemzeti lélek meleg humusában) mint télen a rózsa. Adynak még sok hátrahagyott szava, meg nem hallott vagy meg nem értett üzenete van nemzete számára; sok kibányászatlan kincs. Ez az esztendő nem bányászta ki őket. Kötetnyi verse, mely könyvbe nem gyűlt még – s köztük a legszebbek, a „Mindent Hurcolva”, s azok az, énnekem külön is felejthetetlen, szavak az én szavaimról (Babits Mihály könyvére):
Öntött szavak, kik egyre olvadóbbak,
Barátom és én lelkem szavai,
Barátom és én lelkem szavai,
– máig is szétszórtak, és szinte elveszettek, ismeretlenek. De nemcsak jobban hallatni: jobban érttetni sem tudtuk Ady szavait azóta. Igazi megértéséhez még az előmunkálatok is hiányoznak, azon a kevésen kívül, amit a nyugat gyűjtött össze, két Ady-számában. A költő életrajzát, melyet több oldalról vártunk, nem tartották opportunusnak most közrebocsátani. A politikai tél szele süvöltött: s az egyetlen jelentős könyv, ami ez évben elkészült Adyról – az Ady-irodalom első, úttörő munkája – máig se került könyvpiacra.
Földesy Gyula könyvét értem, amelynek címe: Ady Endre: Tanulmány és ismertetés.
Amikor készen lett, a kommün alatt, nagy magyarsága, nemzeti érzésekkel teltsége tette időszerűtlenné; * s azóta más okok miatt nem tud feltámadni a tetszhalálból – pedig igazán megérdemelné, hogy eleven könyv legyen. Az első Ady-összefoglalás ez, első kísérlet Ady-megértésre, mely eléggé alázatos ahhoz, hogy komoly legyen; s mintegy az első Ady-propädeutika. A szerző – kiváló tanárember s Adynak éveken át belső barátja – szinte érezve a magyar gondolatok sorsát e közel jövőben, sietett feltárni az Ady-titkokat.
* A fajiságot semmibe sem vevő internacionalizmus: internacionalizmusnak is hazug – írja egy helyen. (A kommün alatt!)
– Ne haragudjál érte, legszeretettebb poétám – szólítja meg utolsó mondatában a nagy Esotericust – de egyre nőnek az árnyékok fölöttem s a mai áldva-átkozva szeretett messiási fajtánk fölött: sietni kell.
Hasztalan volt a sietés: a Sors, az Árnyék – ennek a rettenetes évnek az árnyéka – ráesett erre a könyvre is; s a kis mécses belehalkult a sötétségbe. Vegyük kézbe a szerény világot, próbáljuk feléleszteni a lángját, próbáljuk itt is, ott is egy-egy oldalát legalább meglátni fényénél annak a homályban maradt gigászi szobornak, amelyet a jövő századok számára az ADY neve jelenteni fog.
