X. jelenet
X. jelenet
Matuláné (jön. Öreg, görbe hátú mosóasszony. Feltűrt ujjaiból kicsüng kimosott, szikkadt keze. Arca az örökös szódás vízgőztől fakóra van marva): Ni, csak ni! A katona! Kigyütt a díványbul?
Rudi: Én nem voltam a díványban.
Matuláné: Hát ki maga?
Rudi: Én a Simonyiné fia vagyok!
Matuláné: A Simonyiné!… Az is mindig mosott, de aztán már nem bírta… Én is, lássa, muszáj voltam megint otthagyni a mosóteknőt, úgy rámgyütt a szaggatás… Mintha le volna a bensőmben valami szakadva… Hiába tettem a sámedlire a jobb lábamat, mert mindig úgy mosok, hogy a jobb lábamat a szaggatás miatt egy sámedlire teszem. Mégis mindig, mintha le volna bennem valami szakadva… (iszik egy pálinkás üvegből.)
Rudi (keserű részvéttel): Egy munkás teremtés! Mi lesz belőle mire megöregszik! Ilyen formátlan nyomorék!
Matuláné (nem érti meg, sértésnek veszi): A maga anyja se volt különbül.
Rudi: Éppen azért.
Matuláné: Nem így kellene a szegénnyel beszélni, aki úgyis szenved. (kimegy.)
Rudi: Alázatosabb vagyok én magával, mint a kutya, akit megvertek.
Irma (szétnyitja a függönyt, kiöltözött, megfésülködött): Igaz is, mit henceg maga a szegénnyel? Azért mert maga katona?
Rudi: Ne tessék engem félreérteni kisasszony. Ellenkezőleg! Részvétből mondtam!… Amilyen állapotban én vagyok, kérem…
Irma: Nem is gondoltam, hogy a Simonyinénak ilyen csinos legényfia legyen.
Rudi: Hagyjuk azt most, kisasszony!
Irma: Nem gyün egy kicsit sétálni?
Rudi: Meguntam az életemet, kisasszony.
Irma: Maga talán szerelmes?
Rudi: Ha nálam lenne a fegyverem, a számba tenném a csövét, szétlőném a fejemet.
Irma: Kár volna érte.
Rudi: Csak most látom, mi lesz az emberbül!
