II. Amely fejezetből az olvasó megismeri a “Concepcion” spanyol női név becéző alakjait.
II.
Amely fejezetből az olvasó megismeri a “Concepcion” spanyol női név becéző alakjait.
Amely fejezetből az olvasó megismeri a “Concepcion” spanyol női név becéző alakjait.
A kocsi eközben bekanyarodott az utca sarkán és már csak gyöngén hallatszottak a lovak patái a kövezeten a Giralda irányában.
André futni kezdett a fogat után, mert félt, hogy elszalasztja ezt a második alkalmat is, amely lehet, hogy az utolsó. Épp abban a pillanatban érkezett oda, mikor a lovak lépésben értek a plaza del Triunfo egy rózsaszínű házának árnyékába.
A nagy fekete rácskapu kinyílt és nyomban be is csukódott egy siető női alak mögött.
Kétségtelenül bölcsebb lett volna, ha André előbb előkészíti az útját, érdeklődik a nő neve, családja, társadalmi állása, életmódja iránt ahelyett, hogy így fejjel neki rohan egy kalandnak, amelyben teljesen tájékozatlanul semmiképp sem lehet ura a helyzetnek.
André mégsem tudta elhatározni, hogy távozzék anélkül, hogy kísérletet ne tenne a közeledésre és amint a kezével végigsimította a haját és a nyakkendőjét és meggyőződött róla, hogy rendben van mindene, elszántan becsöngetett.
*
Egy fiatal házfelügyelő jelent meg a rács mögött, de nem nyitott kaput.
– Mit parancsol uraságod?
– Kérem, a névjegyemet adja át a senorának.
– Melyik senorának? – kérdezte a lakáj nyugodt hangon anélkül, hogy gyanakvása túlságosan tiszteletlen lett volna.
– Annak, aki itt lakik, azt hiszem.
– De a nevét kérdem.
André idegesen nem felelt. Az inas újra szólt:
– Legyen kegyes megmondani, uraságod, hogy melyik senorának jelentsem be?
– Már mondtam, annak, aki a maga úrnője.
Az inas meghajolt és keze mozdulatával jelezte, hogy ezt lehetetlen megtennie. Elment anélkül, hogy kaput nyitott volna, de még a névjegyet sem fogadta el.
Ekkor André, akit a bosszúsága teljesen udvariatlanná tett, másodszor és harmadszor is csöngetett, mintha csak valami cég kapuja előtt lett volna.
– Az olyan nő, – gondolta magában – aki ily könnyen felel efféle vallomásra, ne csodálkozzék rajta, ha az ember makacsul ragaszkodik ahhoz a szándékához, hogy bejusson hozzá. A nő egyedül volt a Deliciasban, alkalmasint magányosan lakik itt és a zajt, amit csapok, csak ő hallja.
André nem sejtette, hogy a spanyol farsang följogosít olyan futólagos szabadságokra, amiket a mindennapi életben már nem fogadnának oly szívesen.
A kapu zárva maradt és a házra ráfeküdt a teljes csönd, mintha nem laknának benne.
André nem tudta, mit tegyen. Egy ideig föl-alá járt a téren az ablakok és miradorok alatt és azt remélte, hogy majd csak meglátja valahol azt az arcot, amelyre várt, talán még jeladást is kap tőle… De nem mutatkozott senki és André belenyugodott abba, hogy távozzék.
De mielőtt ott hagyta a kaput, amely annyi titokzatossággal csukódott be előtte, észrevett egy cerrillas-árust,* aki a háztól nem messze árnyékos sarokban kuporgott és azt kérdezte tőle:
Cerrilla = viaszgyufa.
– Ki lakik ebben a házban?
– Nem tudom – felelte az ember.
André két realt csúsztatott a markába és szólt:
– Csak mondja meg.
– Nem volna szabad megmondanom. A senora nálam vásárol és ha megtudná, hogy beszéltem róla, holnap már máshová küldené a mozoit,* például a Fulanohoz, aki a gyufaskatulyáit félig üresen adja el. A világért sem mondanék róla rosszat, cabayero! Csak a nevét mondhatom meg, ha tudni akarja. Senora Dona Concepcion Perez, Don Manuel Garcia felesége.
Mozo = inas.
– A férje, úgy-e, nem lakik Sevillában?
– A férje Bolibiában van.
– Hol?
– Bolibiában, egy amerikai országban.
André többé nem figyelt a viaszgyufa-árusra, akinek az ölébe újabb pénzdarabot dobott és elvegyült a tömegbe, hogy visszatérjen a hoteljébe.
Végeredményül nagy határozatlanságot érzett. Bár megtudta, hogy a nő férje távol van, nem érezte azt, hogy minden az ő malmára hajtja a vizet. Az a gyufaárus, aki oly tartózkodó volt vele szemben és akiről látszott, hogy többet tud, mint amennyit elárult, azt a hitet keltette Andréban, hogy az asszonynak talán már van kedvese és az inas viselkedése is nyugtalanító volt.
André számot vetett azzal, hogy alig két hét van még előtte Párizsba való visszatérésének megállapított idejéig. Elég lesz-e ez az idő arra, hogy belejusson annak a fiatal nőnek a kegyébe, akinek az élete kétségkívül már le van kötve?
*
Ilyen bizonytalan érzésekkel lépett be a szálló “patio”-jába (halljába), ahol a portás megállította:
– Levél a nagyságos úr részére.
A borítékon nem volt címzés.
– Biztos, hogy ez a levél nekem szól?
– Ebben a percben adták át don André Stevenol számára.
André nyomban fölbontotta a levelet.
Két kartonlapon ez a néhány egyszerű sor volt:
“Don André Stevenol legyen szíves és ne csináljon olyan zajt, ne nevezze meg magát és ne kérdezősködjék többé az én nevem felől. Ha holnap három óra felé az Empalme-úton sétál, egy kocsi fog arra menni és talán meg is fog állani.”
*
Milyen könnyű az élet! – gondolta magában André.
És míg fölment az emeletre, már szinte maga előtt látta bizalmas együttlétek képét és magában a női nevek legkedvesebbikének leggyöngédebb, legbecézőbb változatait próbálgatta:
– Concepcion, Concha, Conchita, Chita.*
Kiejtésük: Konszepszión, Koncsa, Koncsita, Csita.
