IX.
IX.
Az udvaron is csönd volt. Szarka le s fel sétált: semmi megugatni valója nem akadt. A csendőrök nem kopogtak, a hold a felhők mögött bujkált s az istállóban is csöndben voltak.
Szép Ilonka, még öreg Andrist várta. Az arca eltorzult, az ajka kicserepedzett, a kezeivel azt hitte semmit sem csinál, pedig a ruhájába markolászott velök: így várta.
Nem tudta miért, nem tudta volna megmagyarázni: valami nagyon különöset érzett. Mikor mennydörög, a hal is reszket, a sárba fúrja magát, pedig nem tudja miért. Leány volt. Vékonyidegszálú, finom ujjakkal formált finom lehelettel hamvasított Évike, a vére még nem forrta ki a tüzét, ártatlan Évike, de leány nagyszemű halacska… mikor mennydörög, a sárba búvik, pedig nem tudja miért.
Azt hitte, az udvaron van még öreg Andris s nagyon sokáig azt hitte.
Az álom körül cirógatta, fáradt volt elernyedt, hiába dacolt, hiába félt, egyszer csak azon vette magát észre, hogy fekszik s az álmosság egyre jobban elkábítja.
Úgy aludt, mint a fáradt őrszem, aludt, felijedt, megint aludt, megint felijedt. S mikor felijedt mindig azt hitte, hogy egy csöppet sem aludt még, pedig eleget aludt azért. Öt, tíz percecskét, félórácskát, eleget azért. Óra nem volt, a sötétség egyforma fekete volt, a csönd egyforma szívdobogtató, a föld forgását meg nem érzi az ember: nem csoda, hogy azt hitte.
Pedig már éjfél régen elmúlt. A természet állatkái ébredezni kezdtek. Kívül is a nagyvilágban, meg a széna között is. Kívül a koránkelő madarak, a széna közt meg Todorevszky gróf.
Arra kezdett ébredezni, hogy viszketegségei támadtak. Mintha csípte volna valami. Szénapor, pók-e, vakarózott. Először csak vakarózott. Nem volt még felébredve, csak úgy alvás közben vakarózott. A gérokk szépen megszáradt s azért viszketett a bőre, hogy a bőrére is rászáradt, ami a gérokra ragacsolódott. A ruha, a bőrén is keményre száradt, az csípte.
Mikor felébredt, ásított egy hosszút, a nyakát vakargatta s dörmögött mellé, mint a téli álmából ébredező kis medve.
Szép Ilonka semmit sem hallott. Se dörmögést, se szénazörgést. Álmodott. Azt álmodta, hogy egy öreg ember szalad utána s már a lábát is megfogta. Nem épp különös álom, csak az volt benne a különös, hogy még messze volt tőle az öreg ember s mégis megfogta a lábát. Azért volt különös. A boka körül fogta meg s szorított rajta egyet.
Todorevszky gróf meg éppen akkor mászott le a szénáról, mikor a Szép Ilonka lábát megfogták. Azért mászott le, hogy kinézzen: virrad-e már, szedje-e már a sátorfát? S ahogy mászott, a jobb keze alatt valami langyos melegeset, valami gömbölydedeset érzett. A kezét felkapta, nézett, de semmit sem látott.
Szép Ilonka meg megint felijedt, a szemei felpattantak, szintén nézett s szintén semmit sem látott.
Todorevszky is élesen figyelt, Szép Ilonka is.
Először Todorevszky gróf szólalt meg. Nem hangosan, csak úgy mint mikor nem egészen biztos valamiben az ember.
– Szabad kérdnem, van-e itt valaki? Mintha úgy hallanám.
Szép Ilonka felugrott, sikoltott egy rövidet, hátrahúzódott, a falhoz lapult, a sötétbe nézett s mintha fekete kezek nyúltak volna felé, megint sikoltott s a két kezét az arcára szorította.
Todorevszky gróf meg az ajtó után kotorászott. S ahogy nem találta, egyre gyorsabban kereste s egyre melegebbje lett.
Valahogy mégis megtalálta.
Kívül sokkal világosabb volt, mint belül s mikor az ajtót felnyitotta, a hajnali pirkadás az istálló sötétjén is ritkított egy kicsit. A Szép Ilonka fehérruhája előfehérlett s mikor visszatekintett Todorevszky, egész szépen észrevehette. Szép Ilonka is észrevette.
Mikor az ajtó felnyílt, az ő szemei is felpattantak.
Nézte:
„Fekete ember.”
Úgy remegett, mintha szerecseny-kunyhóba került volna.
Todorevszky is nézte:
„Úgy látszik, egy fehérruhás hölgy.”
Még körülnézett, hogy nem éri-e valami meglepetés, aztán Szép Ilonka felé ment.
Végre is, egy hölgysikollyal szemben, nem lehet közömbös az ember, s ha úriember az ember, még ha akarna sem lehetne közömbös. Őszintén szólva: Todorevszky grófnak, ebben a pillanatban még semmi rossz szándékai nem voltak. Egy fehérruhás hölgy sikoltott, a falhoz lapul, fél… más gróf se hagyná szó nélkül.
– Kérem szépen – mondta – ha nem tolakodnám… úgy látom, kegyed fél valamitől. Ha nem tolakodnám tudniillik.
Szép Ilonka nem futott el, nem jutott eszébe. Bámult érthetetlenül… a Todorevszky feketesége megdermesztette.
– Leány kegyed?
Magyar beszéd, őszinte hang, alázatos hang: felbátorodott egy kicsit. Csak annyira, hogy a kezét lemerte venni az arcáról.
Todorevszky közel hajolt hozzá, a hajnal egyre ritkította a sötétséget s ahogy az arcát, szemét vizsgálta, nem várta a feleletet: maga felelt magának.
– Persze, hogy leány. Úgy látszik. S ha nem tolakodnám, miért kegyeskedett sikolytani?
– Megijedtem, – mondta Szép Ilonka, s már annyira megbarátkozott a szerecsennel, hogy sírni is mert egy kicsit.
Todorevszky furcsának találta a helyzetet, de őszintén szólva, még mindig nem voltak rossz szándékai.
– S ha nem tolakodnám: kegyed talán, szintén… hogy is mondjam csak… Hiszen, ha megenged, olyan különös, hogy itt… itt a szénán… Talán nem ide, a házba való leány kegyed?
Szép Ilonka a fejét rázta s tovább ridogált.
– Ha megenged talán… vagyis… talán árva leány kegyed? s szintén a sors kegyetlen kegyeddel?
Szép Ilonka a fejével intett, hogy szintén a sors kegyetlen hozzá.
Todorevszky, Csizik főhadnagyra gondolt s most már rossz szándékai voltak. S ahogy a sötétség ritkult, ahogy egyre jobban kivehette a Szép Ilonka szépségét? egyre jobban Csizikre gondolt s egyre rosszabb szándékai lettek. Már nem volt gróf, egyre inkább nem lett gróf, már nem volt pálinka benne s egyre inkább szomjazta. Ha kedvére való lesz Csizik főhadnagy úrnak: biztosan kap tőle öt-hat koronát.
– Meddig lesz itt kegyed?
– Már megyek – mondta Szép Ilonka s kifelé indult.
Todorevszky nem hívta vissza. Utána ment. Szarka a kerthátulján volt, észrevette, ugatni kezdett.
Szép Ilonka a kapu felé sietett, Todorevszky utána. Mire Szarka az udvarra ért, már az utcán voltak. Szép Ilonka, a temető felé sietett, Todorevszky megfogta.
– Mit akar? – kérdezte Szép Ilonka.
– Azt, hogy velem jöjjön, ha megengedi.
– Hová?
– Csak velem.
– Miért?
– Semmiért, csak velem jöjjön. Ha nem jő velem… nos, jön velem?
– Nem.
– Hát kicsoda maga? Csavargó kegyed ugyebár. Kegyed, ha velem nem jő… jobb lesz a dutyiba kegyednek? Mondja kegyed: jön?
Szép Ilonka nem ment. Nem szólt többet, de nem ment.
Todorevszky a karjába ragadt, pocsolyás ujjait a húsába nyomta s megindult vele.
– Én a javát akarom kegyednek, a szemem világára esküszöm.
Megállt vele, a szemébe nézett.
– Hallja-e hallja? Tudja hová jő kegyed? Na? Hehe. A szemem világára esküszöm. Ebbe a faluba, ma, egy hercegnő érkezik. Világkörüli sétában van. Inkognitó. Na hallja: inkog! Tudja maga mi az? Hát ide jő. Egy leány kell neki, mert unja magát. Tud maga olvasni? Persze. Hát felolvas neki. Ameddig megpihen itt. A szemem világára esküszöm.
Megindult vele. A pocsolyás ujjak alatt kékfoltok nőttek, de Szép Ilonka nem sokáig érezte. Elzsibbadt a karja. Mentek. Todorevszkyt a pálinka húzta, Szép Ilonkát a pocsolyás kéz.
Sikoltani akart, sírni, emberekért kiáltani, de kihez kiáltson? Az istállóba kerüljön vissza? Megtépesse magát? Vagy ott bujkáljon az istállóban, valami rémítő cél miatt?
A karján kék foltok nőttek, fájt és nem fájt aztán. Az ajkát összeszorította: a lánybáb, a pocsolyás kéz alatt meghalt egy pillanatra. Az élet súlya, acélszögecskéket vert a szívébe: nem hitt a fekete embernek, a szavak azért lehetőségeket kavartak a fejébe, nem életcélt, csak módot hogy várhat még, vár, ha várhat: nézze, bírna-e élni, ha akarna?
– Eresszen kérem – mondta, – elmegyek. Kíváncsi vagyok.
Todorevszky nem engedte el egészen, csak nem szorította tovább.
A pocsolyás szájat elfintorította és Csizik főhadnagyra gondolt.
