Füst Milán: Naplójegyzetek egy elhunyt ifjú költőről • (Vajda György: Haláltánc)
Füst Milán: Naplójegyzetek egy elhunyt ifjú költőről •
(Vajda György: Haláltánc)
(Vajda György: Haláltánc)
Aki az életre vágyik, nem biztos, hogy szereti is. – Ha a mohó, szenvedő fiatalkor kezére adnák, ítélkezzék felette, legengesztelhetetlenebb bírája bizonyára éppen ő volna: rögtön a halált választaná büntetésül – s azt hinné, benne az élet jótékony orvosszerére is talált. Úgy látszik, nemcsak a pesszimizmus keserűsége, hanem a bosszúállás, az elégtétel vágya is tüzeli, talán elsüllyesztené ezt a világot, ha rajta múlna, e kegyetlen, kaotikus világot, mely forróságait oly közönnyel fogadja s oly idegen gyermekálmai bensőséges, barátságos világához képest. De hát nem is fogjuk kezére adni soha, hogy ítélkezzék. Meg kell hallgatnunk panaszát s egy messzi és egyre süllyedő távolságból kel fájdalmas és ismerős visszhangja bennünk: a magunk ifjúsága felel rá egyre halkabban.
Haláltánc: nem sejtette szegény, mily halálos a tánc. – Miért is táncol az ember? Talán ez is, ez is altatószered s éppen a halál kínja ellen. – S a halállal mért táncol? Talán, hogy hozzászokjék ábrázatához? Ő még, az ifjú költő még nem ezért táncolt véle. – Ő még nem szokhatott hozzá, mert még rettenetesnek látta, néki még élet és halál rettenetes két pólus: az élet oly elviselhetetlen, hogy csak a halál lehet méltó büntetése. – A halál neki az a fájdalmas menekvés, ami a gyereknek a dac, mikor nem nyúl a csábító ételekhez, mert – mert megsértették. Keserves és torz megnyugvás. Igaz, hogy merész, kihívó és elkeseredett a hang, amellyel hívja, kötekedik véle – de vajon hívná-e – nem bújna-e el ez a mámoros, kócos, kedvesen lázas fej, ha megjelennék előtte? Bizonyára nem. – Megtagadná irtózását – hiszen az előkelőség, szép viselkedés is az ifjúság pajzsára van írva.
Ó, kedves ifjúság! – Hiszen csak egy pár év egész elmúlásod! Mily könnyes szemmel, fájdalmasan búcsúzunk szenvedéseidtől – s mily hamar!
Parázna szépséged…
Néhány év múlva már szegény Vajda György, ifjú, lázas költő biztosan szelídebben nézte volna s kevesebbet követelvén életétől – majdan elnézőbben is ítélkezik felette – tehát jobban is szereti, mint mikor még szerelmese volt.
Sem az élet, sem a halál nem oly becses ajándékunk, hogy ily fájdalmat okozhatna később, mint amely e nyersen síró, darabos zokogásból kihangzik. Ilyen-amolyan vendégség e földi láz – ideiglenesség: s mert éppen egyebem sincs, ragaszkodom is hozzá, amennyire tőlem telik.
Így gondolom ma már, de nem felejtettem el a fiatal időket – jól emlékszem még reájuk s utolsó sóhajom is nekik küldöm majd a régi elködlő messzeségbe! Néked küldöm majd rég eltűnt Nagy Fájdalom, te életünk egyetlen Nemessége – egyetlen szépsége, ereje és fő bátorsága: – patetikus és szenvedő dadogás – rajongó lihegés – kiszakadó sírás: – líra! – első, szent kísérletek, hogy e nehéz földgolyó minden átkát s rendszerét, – az ismeretlen vállaidra vedd!
Tehetséges volt – szegény! – s az élet legnagyobb kincsét herdálta – tobzódva kínozta magát, ifjú szívét, mint mindenki, aki igaz útra készül.
„– Ó templomi énekre írt szöveg
A dal, amelyet számodra írok:
„Szép érzelmünket áldja meg az ég…”
– Távol légy tőlünk alacsony tömeg!
Oldjátok meg a piszkos sarútok,
Mert itt a szívek csipkebokra ég…”
Napok egyformasága! – mankón jár már,
aki hozzád szokik s már meg is tud szeretni!
A dal, amelyet számodra írok:
„Szép érzelmünket áldja meg az ég…”
– Távol légy tőlünk alacsony tömeg!
Oldjátok meg a piszkos sarútok,
Mert itt a szívek csipkebokra ég…”
Napok egyformasága! – mankón jár már,
aki hozzád szokik s már meg is tud szeretni!
