Kosztolányi Dezső: Úri divat
Kosztolányi Dezső: Úri divat
Molnár Ferenc vígjátékáról ezt mondtam: a színpadi ördög után megszületett a színpadi angyal is. Természetesen földi formában, szeplőkkel és emberi gyarlóságokkal ékesítve. Sem az író, sem a közönség nem tudna elviselni egy igazi angyalt. Az nagyon égi és nagyon unalmas volna. Valahogy színpadképessé kell tenni a jóságot, rá kell aggatni a mi prózai, budapesti életünk kölönceit, nehogy elrepüljön innen a zsinórpadlásra, vagy a kék, de nem túlságosan érdekes egekbe. Legyen egy divatáru-kereskedő az angyal, hagyja el a felesége és jusson csődbe, aztán küldjük el egy grófi uradalomba, a büdös sajtok igazgatójának. Micsoda nevetséges egy angyal. De hiszen az ördög meg rokonszenves volt.
Körülbelül így látom – laza formában – az író alapötletét. Majdnem minden tárgya érzelmesen szenvedélyes, de addig hordja magával, míg az érzelmesség cukrába fanyar íz vegyül, a szenvedélyesség lehűl és azok a tragédiák, melyek mondanivalóját alkotják, könnyes és nevető vígjátékokká válnak. Tulajdonképpen ez az alkotó munkája. Denaturalizálja a nagyon is csillogó és lírai tárgyait, amint a lakkcipőnk csúszós talpát is előbb befenjük zsírral, hogy járni tudjunk rajta. Az, amit ebben a darabjában pedz, nagyon érdekes és izgató. Egy ember jön a színpadra, aki maga a csurgatott és cseppentett jóság. Engedi, hogy elvegyék minden fegyverét. Aztán mégis győz, minthogy a fegyvere a fegyvertelen jóság, Nem cselekszik, csak vele cselekednek. Szenved, nemcsak lélektani, de nyelvtani értelemben is. Történetét szenvedő igealakokban lehet kifejezni. Az első felvonásban: elhagyatik, a második felvonásban: megszerettetik, a harmadik felvonásban: boldogíttatik.
Be kell azonban vallanom, hogy a jó ember, miután megismerkedtem vele és az első, igazán meglepő ötletek zsongító hatása elmúlt, már fáraszt és a jóságát együgyűségnek érzem, melyet a drámaíró még mindig jóságnak óhajt feltüntetni. «Észreveszem a szándékot és elcsüggedek». Vessük el a szokott bírálatok kesztyűsségét, mely többnyire orv rosszhiszeműségek alakjában közli a kritikát és úgy vitatkozik a szerzőkkel, mintha ingerlékeny kedélybetegekkel lenne dolga. A bírálatnak ezt a fajtáját nemcsak indokolatlannak, de sértőnek is érzem. Molnár Ferenc kivételes írói tehetsége kényszerít elmondani, hogy a darabja a szerkezetében merőben elhibázott. Ha valamelyik alakjának A. pontról B. pontra kell mennie, akkor a feladatot többnyire úgy oldja meg, hogy a szereplő A. ponton marad és a jelenet végén szeszélyesen B. pontra lép. Nem látjuk a fejlődését. A színész – úgyszólván – helyben fut. Célja nem az, hogy összekösse a két pont közötti távolságot, de – mintha maga is megfeledkezne eredeti céljáról – az, hogy bennünket szórakoztasson és elfeledtesse, hogy valójában mit is akart. Ez pár pillanatig sikerül is. Izgat és csikland, tarka ötleteket önt lába elé a szellemesség bőségszarujából, tréfás-porokat dob a nézőtérre, melyektől nevetünk, köhögünk és tüsszentünk, a jelenet végén azonban mégis csak adósunk marad s akkor «elcsüggedünk.» Ilyen az egész ingadozó második felvonás, mely elveszti a súlypontját s erősen a kabaré felé hajlik. Egyik jelenetben például a jó embernek el kellene csapnia az uradalom komisz hivatalnokát. Azt kell elérni az írónak, hogy a jó ember ne csak ne tudja véghez vinni a rábízott feladatot, de a jelenet végén egyenesen megölelje az imposztort és adja át a saját óráját is, hogy ebben a jelképes cselekedetben csúcsosodjon ki a jellemzése. Kedves és megragadó ötlet. Csakhogy a jó ember a jelenet során ide-oda tétovázik – még ő se veheti komolyan a csirkefogó ellenérveit – és aztán A. pontról B. pontra lép. Hogy a távolságok mennyire nincsenek áthidalva, még inkább érzik a dráma fordulópontján, mikor a kis gépírókisasszony házassági ajánlatot kap a jó embertől. A harmadik felvonásban már mint a felesége jelentkezik. Egy felvonás közben zajlott le az átalakulás.
A környezetrajz elsőrangú. Molnár Ferenc mestere a kis megfigyeléseknek, felülmúlhatatlan a sajátos helyek festésében. A gőzfürdőt, a fogorvos szobáját épp oly kísérteti pontossággal állította elénk, mint most a divatárus-üzletet. Itt egy divatárus tolvajnyelvet hallunk. Kesztyűkről, kelmékről, sapkákról beszélnek s ezen a kereskedői szaknyelven keresztül kis tragédiákról, kis komédiákról értesülünk. A közvetett jellemzésnek ez a tökéletessége sokaknak, nem ok nélkül, a «Bor» részleteit juttatta eszébe. Tehetségét azonban főképp ezekre pazarolta, ezekkel akarta elleplezni a darab eredendő hibáit. A komoly drámai átalakulásokon, mintha untatták volna, vagy mintha kevésre becsülte volna a közönségét, egyszerűen átsiklott. Úgy tett, mint a bűvész, aki a mutatványok pillanatában mindig más pontra igyekszik központosítani a figyelmet. A művész meg a bűvész viaskodott benne és ezúttal – sajnos – az utóbbi győzött. Végül kihúzta bűvész-kabátja szárából a jóság galambját.
