III.
III.
A magyar tisztviselő sohasem értette meg a kor szellemét. A magyar tisztviselő mindig konzervatív, sőt reakciós gondolkodású volt, a fejlődés törvényeivel mindig szembehelyezkedett, a reakciós politikának mindig szilárd támasztékul szolgált.
Ez azonban nem a tisztviselők hibája, hanem a kormányoké. A kormányok választották ki maguknak mindig az olyan tisztviselőket, akikre az ő reakciós törekvéseikben szükségük volt. Egy jó hivatal mindig valamely politikai szolgálat ellenértéke gyanánt járt ki. A főhivatalokba sohasem alulról jutott fel a tisztviselő, hosszú és értékes szakmunkával szerzett érdemek alapján, hanem mindig kívülről válogatták ki azokat az embereket, kik politikai szolgálatukkal azokra alkalmasoknak bizonyultak. Ha a tisztviselő mégis fel akart jutni a magasabb régiókba, akkor kénytelen volt politikai magatartásában a kormányhoz kellően alkalmazkodni. (Ez az alapja a protekció-rendszernek. A tisztviselő ugyanis a kormányhoz közel álló egyénekkel volt kénytelen igazolni, hogy ő megbízható és a kormány szempontjából alkalmas a hivatal betöltésére.) Minthogy pedig a kormányok mindig reakciós politikát folytattak, a tisztviselők kénytelenek voltak szintén reakciós politikát folytatni.
A francia forradalom a hűbéri Európa helyébe megteremtette a forradalom után is megtartotta azonban a magyar bürokrácia az ő feudális jellegét. A közhivatalokat Magyarországon még ma is hűbérbirtokok gyanánt kezelik. Az állami hivatalokat ma is nobile offíciumoknak tekintik és családi örökséget képeznek, vagy politikai szolgálatok jutalmazására adományozzák azokat.
A magyar vármegyék tisztikara ma is egy vagy két család tagjaiból alakul, szolgabírót, jegyzőt, polgármestert ma is a megye első földbirtokosa nevez ki. A minisztériumokban ma is meg vannak a fizetéstelen állások, ami teljesen kizárja, hogy ezekre az állásokra mások, mint az ország nagyurainak gyermekei pályázhassanak. Más szóval a magyar közhivatalt soha sem tekintették kenyérkereső foglalkozásnak, hanem az államhatalom biztosítására szolgáló eszköznek. (Hiszen például a miniszter tulajdonképpen ráfizet a fizetésére, mert reprezentációs kiadásai a fizetését jóval felülhaladják. Ezért nem értik meg a miniszterek a tisztviselők panaszait, hiszen ilyenformán a legkisebb tisztviselőnek is több fizetése van, mint nekik.) Mindent elkövettek tehát, hogy ezek az állások, a polgárság által meg se lehessenek közelíthetők.
Ma már természetesen ez a rendszer nem áll egészen szilárdan. A polgárság ma már erősen ostromolja a közhivatalok bezárt kapuit. Arról van szó végre, hogy a polgárság át akarja venni a hivatali vezetést a főurak, a dzsentrik, az agrárok kezéből. De ez a törekvés, melynek még előbb győznie kellene, természetesen szintén elkésett. Az orosz forradalom idejében, amikor a polgári Európa hanyatlóban van és helyét a dolgozó, a munkás Európa készül elfoglalni, a magyar bürokráciában még csak most vívja harcát a polgárság a feudalizmussal. Egy egész évszázaddal el vannak a tisztviselők maradva.
Az a körülmény aztán, hogy a magyar tisztviselő-társadalom nem tudott lépést tartani a természetes fejlődéssel, a háború alatt a tisztviselők katasztrófáját idézte elő. A háború három esztendeje alatt a világ annyit fejlődött, mint máskor évszázadok alatt és a tisztviselőosztály nem volt berendezkedve erre a hatalmas fejlődésre. A tisztviselők nem bírták az iramot, lemaradtak, elbuktak a nagy rohanásban.
A háború alatt az osztályharc soha nem képzelt lendületet nyert. Az egymással szembenálló társadalmi osztályok vad rohanással törtek egymásra, hogy az erősebbek letiporják a gyöngéket, hogy a hatalmat egymás kezéből kiragadják. És ezek a szervezett, fölkészült, harcrakész társadalmi osztályok a támadások kivédésére, az ellenséges lökések ellensúlyozására a szervezetlen, védtelen osztálytudatra még nem ébredt tisztviselőosztályt tartották maguk elé. Úgy, hogy minden lökést, minden ütést és rúgást, amit a marakodó osztályok egymásnak szántak, a tisztviselők szenvedtek el.
Az agrárok, a merkantilok és a bankokraták siettek a háború kedvező konjunktúráit a maguk gazdasági erejének növelésére minél teljesebben kihasználni. A gazdák emelték a gabona árát, a kereskedők óriási díjat számítottak fel az ő közvetítéseikért, a bankok 2–300 százalékos jövedelemmel zárták le háborús üzletéveiket. De a nagy- és kisipar sem maradt adós. Az iparcikkek ára még nagyobb lendülettel szökött magasra. Ekkor aztán jöttek az ipari munkások és felemelték ők is munkájuk árát arra a magaslatra, melyre az egyensúly helyreállítása céljából szükségük volt. Aztán újrakezdődött. A gabona ára újabb offenzívába ment át, mire a többi árucikkek megvívták az ő ellentámadásaikat. Így ment fel minden árunak az ára hihetetlen magasságokra és így fog ez tartani még tovább, mert hiszen ebben a harcban nincs megállás.
És mindennek az árát, mind ezt a horribilis árkülönbözetet egyedül a tisztviselő fizeti meg, mert a tisztviselő az egyetlen osztály, ki nem képes az ő produktumának árát felemelni és így az áremelési differenciákat másokra áthárítani. Vagyis végeredményében minden áremelést minden fogyasztó (aki egyúttal termelő is) egyedül és kizárólag a tisztviselőkre hárít át. A tisztviselőknek végre is össze kell roppanniok a rengeteg teher alatt.
És a tisztviselők mégis kénytelenek tűrni és tétlenül nézni a nagy harcot, melyet a szervezett társadalmi osztályok egymás ellen vívnak ugyan, de melynek hadiköltségeit az ő zsebükből veszik ki. Minthogy az állam gazdasági erejét a háború teljesen kimeríti, hiába várják tőle a tisztviselők, hogy munkabérük arányos emelésének a terhét önként magára vállalja. Kényszerítő eszközökhöz pedig – osztályalapon álló szervezet híján – nem nyúlhatnak a tisztviselők és így természetesen be kellett következnie a tisztviselők anyagi és ezzel együtt erkölcsi teljes lezüllésének.
Íme, így bosszulta meg magát a kormányok reakciója, amely mindig megakadályozta a tisztviselőknek a fejlődés törvényeihez való alkalmazkodását, a korszellem megértését, az osztályharcok idején az osztályalapon álló szervezetbe való tömörülését; még ma is rossz szemmel nézik azt a tisztviselőt, ki a nyomorúság fényénél meglátja az egyetlen kivezető utat és szervezkedésre hívja fel társait.
