Nagy Zoltán: Ismeretlen hölgy halálának hírére
Szivembe markol, drága halott! A hír
Éjszín kopár fal: ám megette
Illatozó, violás kert sejlik.
Falon im, mintha nyilna sötét kapu;
Két szárnya fordul s messze nézve
Lát gyönyörű, ligetes zöld tájat.
A nyár tüzében, pettyezi száz pipacs
A vér szinével dús vetésed
S már elalél mezeid virága.
Hüsíti szél s halvány jegenyék sora
Áll, elmosódó rajz, az égnek
Fellege fodrain andalogva.
A gyermekévek hajnali rétjeit
S táguló mellem tölti színig
Fűszeres illata életednek.
(Forrása hol van?) hajnali réteken
Kristályos habja játszva ringat
Tükre fölé hajoló virágot.
Hűs reggelen s vad bokrai közt a zöld
Árnyékban alvó mély pagonynak
Zsong duruzsolva a hab zenéje.
Reáhajolnak lombkoszorús, sötét
Fejükkel tölgyek s elmerengve
Nézik a vízben az önnön képük…
A viz felejt - az elmaradó pagonyt
S a tölgyet is, száz drága képet
S gyenge virág remegő fehérét?
Csodás varázs, hogy vidd kusza képeik
Magaddal s bús kaleidoszkóppá
Törve is rengjenek lelked mélyén?
Komoly szép arccal két Kerubim vigyáz.
Indulnak lassan s kétfelől a
Bronzkapu szárnyait már behuzzák,
S emelve ujjuk ajkuk elé, nyugodt,
Mélységes szemmel rámtekintnek…
Csend… Csak a kert fala… Béke véled!