Tóth Árpád: Október
S sziszegve metszi éles cirpelés
Mint bánya mélyén a kék érceret
A zengő fúró. Már a fény kevés.
A sötét ég tisztára van seperve,
A láthatár fakó vonal, üres, -
Vízszintes közönyét ezüst s veres
Tornyok nem gyujtják fel már. Komor este.
Oh, mikor még arany fény lihegett
S tömör bibor és roskadó brokát
Fedte a kéjes, ájult ligetet…
Már meztelen az erdő. Végesvégig
A züllött úton roncs, bú és szemét.
Korhadó tönkök. Egy nyirkos, setét
Kórón vén varjú hamvas hasa kéklik.
Kinek halavány ujjaid közűl
Arany hullt s már aranyaid unod,
Szeretsz-e? - lelkem hozzád menekűl.
Szemed sárga, hűvös nézését küldd le
A szívemig a hervadt végtelenből,
Im hozzád búsan és keserűn leng föl
Eltűnődésem lassú tömjénfüstje…
Mért fáj ez örök, tűnődve kuporgó
Magány? - és máskor mégis mért sajog
Magányért lelkem? Oh, lélek, te forró
Tropikus homok! mért hajtasz virágot:
Gyönyörü vágyat s jaj, gyökértelent?
Arany gyümölcsöt a nagy őszi csend
Nekünk nem hoz, csak bút, beteg sirámot…
Adott-e kincset, mely ma is enyém?
Vagy, mit ha bús szemem vizsgálva nézett,
Nem halt el róla szomorún a fény?
Mily szent iramban nyargalnak a lázak
S mily sánta mind a beteljesedés…
Ez hát az élet-lecke? - e kevés
Bölcseség? - ez a lemondó alázat?…
A vízesést, mely mint roppant szalag,
Ezüst gépszíj egy örök kereken,
Az esti sziklán zúgva leszalad,
- Kitárja újra, reszketőn, sután
Kelyhét a vágy, a lélek bús virága,
Az árva, bíbor kelyhet minden drága
Nagyszerüségek napfénye után…
Mikor még mint gyerek, szelíd, zömök,
Ebéd után, kora őszi sötétben
Ültem az elhagyott asztal mögött.
Szomorkodtak a félbehagyott étkek…
Poharak alján tompa tűz… a torta
A halvány tálcán búsan bújt csoportba…
S egyszerre, furcsán, szememben könny égett…