Móricz Zsigmond: EGY SZEGÉNY FECSKE
Móricz Zsigmond: EGY SZEGÉNY FECSKE
A figyelők a nyílásoknál állottak s erősen néztek kifelé a csillagos sötét éjszakába.
A cúg másik része hátul ült, guggolt s igyekezett a hátát úgy vetni neki a lövészárok oldalának, hogy a hátizsák ne húzza le nagyon a nyakát, egy percre sem volt már szabad letenni a felszerelést, a fronton voltak.
Erős emberszaggal, bakancsszaggal, izzadság bűzével volt tele a fedezék, amelyet szűknek találtak, haszontalannak, mert nem ők csinálták. Keservesen, bebörtönözve bámultak maguk elé a sötétbe és minden percben elaludtak, akár figyelők voltak, akár nem s aludni halálbüntetés terhe alatt tilos volt.
Még nem voltak hozzászokva ezekhez a dolgokhoz, a rettenetes marsolás után még csak alig pihenték ki magukat.
– András, – mondta az önkéntes káplár, csendesen, a hangja a fáradt csöndben sustorgott, – András, András! Maga alszik.
A baka megmozdult.
– Maga alszik.
– Nem alszok én, csak nagyon figyelek.
S kicsit ellódította magát a figyelőnyílás előtt a faltól, hogy lábon maradjon.
Az önkéntes jól megfigyelte, hogy aludt, ő maga is tudta, András álmodott. A szemébe friss levegő jött s kint látta a kissé völggyé váló tájat s a büntetéstől való megijedésében egyszerre annyira éber lett, mintha csak kitisztult volna, mintha szitán átrostálták volna a világot.
Az önkéntes káplár morogva, dünnyögve tovább ment, a kis öreg s orrhangján biztatta őket, szoktatta a vén embereket, hogy el ne szunnyadjanak. Ő maga ugyanúgy cipelte a batyuját, szerencse, hogy a minapi teázáskor minden élelmiszer kifogyott belőle, mert ha most is annyit kellene cipelni…
Nemsokára letelt az óra s kiadta a jelszót, hogy felváltani.
A figyelők, akik már majd megőrültek az egyórai gépies tétlen ácsorgásban, most először pillantottak ki kíváncsian a nyílásokon, hogy hátha mégis lehetett volna valamit látni, aztán siettek hátra visszapottyanni a stellung földjére, leguggolni gémberedett, állásban megmerevedett lábaikon. Le is ültek, rögtön aludtak, az önkéntesnek úgy kellett őket felrugdosni, lábra verni, mint a fűbe fekvő bárányt, aki az útszélről nem akar tovább menni.
Jó volt annak, aki a földbe vágott padkákra ülhetett, fegyverrel vállukon, hátukon a nehéz hátizsákkal, vagy bornyúval, fújtak, szuszogtak s még a verejtéket is lusták voltak letörülni a hideg homlokról, kitátották a szájukat s a rossz levegőt lihegték.
András kinyújtotta a lábát, keresztbe tette s elhevert. Az önkéntes, aki folyton sürgött-forgott s őrülten ideges volt az első lőárokbeli éjszakájukon, megbotlott benne.
– Gáncsot vetettél? – kiáltotta, miután akkorát nyekkent, hogy a nyelvét majd elharapta, s a másik percben puskatussal mellbe vágta Andrást.
Az ütés nem fájt, már ekkorra visszafogta dühét és a baka röhögött.
– Dehogyis káplár úr, – mondta sunyin, – csak nagyonis beteg vagyok. Káplár úr. Már meg kell dögölni káplár úr, jaj de odáig vagyok káplár úr.
– Gondoltam, hogy te vagy, – szitkozódott a foga közt az önkéntes, lábra egyengetve magát s most már nem magázta Andrást, – ez a magyar ember, szégyelld magad. Semmit nem akar csinálni, semmit… mennyen gyepkockát vágni: nem megy… Mennyen tüzet rakni: nem rak… Mennyen legalább fát szedni: ellóg… Hanem majd elnáspángollak, disznó, majd akkor mentek…
Andrásnak a melle megrázkódott a visszafojtott kacagástól, aztán mindjárt siralmas gyerekhangon mondta:
– Nem tudna önkéntes úr olyan goromba lenni.
S lehúzta a fejét a melléig, hogy hangosan fel ne röhögjön. Sokért nem adta volna, hogy így fel tudta paprikázni.
A fiatal önkéntesnek már csakugyan elpárolgott a haragja. Tudta, hogy haragudnia kell, büntetni, kemény lenni, példát statuálni, de már csak a fejét csóválta, a sapka is félrefitult az orrán az előbbi elbotlásnál, azt igazította meg. Szerette ezt az embert. Komisz bitang volt, de olyan jóképű magyar. A maga fajtáját, saját magát ismerte benne, ő éppen így szeretett volna tenni a hadnagyával, de hát ő nagyon jó fiúnak volt nevelve. No majd a háború talán segít rajta.
Tovább akart menni újabb szó nélkül, de András megfogta a köpenyének a szárnyát.
– Önkéntes úr, nincsen egy csepp sósborszesze? – szólt nyögdécselő hangon.
– Van de nem neked.
– Csak egy kis kortyot adjon belőle, nagyon elvagyok plattyanva önkéntes úr.
Az önkéntes elnevette magát. Kihúzta a ruháját a legény markából s odább lépett. András nem erőltette a dolgot.
Most telt le az idő, mikor a Horchposztot, a kiküldött figyelőket váltották le. Kint felhangzott a jelszó s az önkéntes sürögni kezdett, hogy összeállítsa a kiküldendő új csoportot. Jobbról, a lövészárok következő szakaszában, amely tőlük bemélyített földgáttal van elválasztva már készen is van a csapat, erre ő túlságoskodva szólt:
– Nyolc ember kimegy horposztra! Nyolc ember horposztra! Ez a nyolc kimegy horposztra.
A nyolcba András is beleesett. Iszonyú dühös lett, hogy fel kellett állnia.
– Még csak most figyeltem ki, – mondta komiszul, – aztán már megint én mennyek ki.
– Disznó, – morogta az önkéntes, – ahelyett, hogy örülnél, hogy leteszed a rüsztungot, még morogsz.
András csöndesen káromkodott.
Segesvári mellette nagyot tüsszentett. Egész éjszaka szótalan volt, úgy meghúzódott, mint a menyét, csak fújt, fújt, mint a tehén mikor legel, csakúgy sípolt a tüdejéből kifelé a forró levegő.
– Mibaj komám? – kérdezte a cigány.
Segesvári nehézkesen föltápászkodott.
– A jó egészség tudja, de nagyon komiszul vagyok.
– Szóljak az önkéntes úrnak? – szíveskedett a cigány.
– A, nem kell nekem semmi.
András odafigyelt:
– Csalj ki belőle egy kis sósborszeszt, nekem is te, Fecske. Hallod.
Segesvári oda se ügyelt rá, leeresztette a nyakából a rüsztungot s nagyot lélegzett, örült, hogy megpihent a nyaka, válla. Mindent leraktak, csak a fegyver maradt kézben, aztán egyenként kibújtak a lövészárok szűk lépcsőjén a szabadba, csak András békétlenkedett minden pillanatban, pedig örült, hogy lehányhatta magáról a nehéz terhet, ami úgy húzza az ember gerincét, hogy ökörnek érzi magát, járomba.
– Csak egy cseppet adjon önkéntes úr. Abból a jó sósborszeszből, de jó volna.
– Cukorra adok.
– Cukorra! – mondta András. – Hallod már Fecske? Hát adjon cukorra.
– Van cukrod?
– Nincs.
– Nahát nekem sincs… Kifele, kifele már…
András hümmögött.
– Ej azt a jóféle megváltóját, kiküldeni tudják az embert, aztán meglőve hozzák vissza a végén.
S ő is kibújt. Utána összeszorított foggal, kidülledt szemmel mászott fel Segesvári, végül a cigány. Ez volt utolsó a nyolcban.
Kint a szép csillagos, de holdtalan tavaszi éjszakán hason csúszva mentek előre. Jó nedves fű volt, friss levegő.
Mikor a kellő távolságban voltak, András elhevert a magas fűben, a fejét egy mohos kőre tette, hanyatt a földön s kényelmesen eleresztve tagjait, felnézett a magas égre.
Éppenúgy feküdt most, mint odahaza szokott, mikor kiviszik a lovat a Nagyszegbe éjszakára, legelni, vagy nyáron, ha az asztagot őrzik, hogy valaki tréfából fel ne gyújtsa.
Haza gondolt. Vajon mi van most az édesanyámmal, meg a menyecskével. Tegnapelőtt még postát kaptak. Mindenki kapott egy levelet, vagy kettőt, az asztalos legény megint kapott ötöt, mindenféle nőszemélyektől, pedig felesége is van, meg gyereke az ebadtának.
Csak ő nem kapott, neki nem írnak, neki még egy kutya vakarintást se írnak. Még ennek a cigánynak is írtak, még ennek is volt aki írjon, csak neki nem.
Iszonyú elkeseredés vett rajta erőt s hasra fordult, bele nézett a bizonytalan messzibe. Most bele tudta vágni még egy sturmba is, így fegyver nélkül, azt a kutya megteremtőjét, ököllel tudná agyon verni a muszkát. Hogy mindig baj volt odahaza, hogy a két asszony sose bírt egyezni, az a keserves… Mint két éles kés… De sokat ették már eddig is az életét. Hogy két asszony miért nem bír megegyezni, azt a megfeszített… Ami az egyiknek kell, az a másiknak azért se, azt a…
Most jött fel a hold is, ez is olyan keserves, mint egy penecilus éle, semmit se látni a nagy völgységből, csak a tarka homályosságot, felgyűlhet ott egy ármádia muszka, a fenét ér ez az egész horposzt, afelől lefeküdhetnének aludni nyugodtan.
Arra lent puskalövés pukkant.
Felkapta a fejét, de csönd volt tovább. Balfelől a cigány hangját hallotta, Fecskének mondott valamit. Berezelt a more, mondta András magában, inkább a leveledet adnád ide. Tagadja a levelet, már biztosan baj van vele. Mintha kivilágosodott volna, eszébe jutott, már valamit írtak benne, ezek a büdös cigányok, mindig ezek hordják a pletykát. Jaj de jó már egyszer így feküdni fáradt testtel…
– Orosz patrul, – hallotta jobbfelől. Messziről jött a hang, de olyan tisztán, mintha a húsába metszettek volna bele.
Egyszerre csak mindenki látta, mindenki mondta, sorra avizálták, ő ijedten, kidülledten figyelt, semmit se látott, de mikor rákerült, ő is rekedten lihegte tovább a szomszédja felé, Segesvárinak kiáltva:
– Ott az orosz, e!
A lövészárok felől már megjött a jel, hogy a Horchpostok vonuljanak be. Most az egyszer a parancsnak igazán teljes erővel s buzgósággal tettek eleget.
Mire beugrott a tűzbe, a sötétbe és melegbe, dideregve, mint a kutya, a kezét dörzsölve s bizony megszeppenve a tolongásban, kint, egészen közel, őrült fegyvercsattogás volt. Tízet, húszat, százat lőttek. A figyelők a nyílásoknál nem voltak többé álmosak, kimeresztették mind a két szemüket s egyikük eldörrentette a puskáját.
– Ne lőj, ne lőj, – kiabált az önkéntes káplár, – az istenért ne lőjenek, még meg se olvastam, bent van-e már minden emberünk.
El kezdte olvasni, egy, kettő, három, négy. Kétszer is végigszámolta. Ötvenhatan voltak, de hol ötvennégy, hol ötvenhét jött ki. A zseblámpája nem működött, kölcsön kellett kérni egyet a másik szakasztól, úgy kezdett névsort olvasni. Közben kifelé figyelt, odakint csönd volt.
– Hier, hier, – kiabáltak sorra, a sötétben.
– Segesvári… Segesvári… Segesvári…
Senki se szól.
– Hol van Segesvári, hova lett? Ki volt mellette? A cigány, hol a cigány? Cigány… Ki szólt a cigány helyett?…
András lehúzta a nyakát, izgalmában egészen önkéntelenül ő kiáltott a cigány helyett, már a kaszárnyában megszokta, mert igen jól tudta utánozni a furcsa kiáltást.
– Hol van Segesvári?
– Kinn maradt.
Odakinn már mély csend volt, mint egy nyári fergeteg, amilyen gyorsan jött, el is múlt a puskatűz. Az önkéntes káplár halántékáról patakokban folyt a verejték.
– Megnézem, – szólott s egyszerűen ledobta a nyakáról a hátizsákot s fegyver és minden nélkül gyorsan eltűnt a lövészárok lépcsőjén.
Eszébe se jutott, hogy hiszen baj érheti, egyre előbb kúszott.
Hirtelen egy fa alatt meglátta Segesvárit, rögtön megismerte. Alig nyolc-tíz lépésre a front előtt ott feküdt összecsukolva, sapka nem volt a fején, az messze gurult, a fegyvere a melle alatt keresztben.
– Segesvári, Segesvári, – sustorgott egész rémülettel rá, azt hitte alszik.
De az nem mozdult.
Föléje térdelt s megfogta a karját.
A test átfordult.
– Segesvári…
Irtózattal nézett az arcába a kevés éjjeli világosságban. Ez volt az első halott, akit életében látott. Reszketett tőle és kimeredten, dermedten nézte. A balhomlokán ment be a golyó és a jobb homloka nagy darabon ki volt szakítva, óriási lukból folyt a vér. Elengedte a karját, amelyet öntudatlan görccsel markolt s újabb iszonyattal látta, hogy a keze is tele van vérrel.
A karja is át volt lőve. Végigjártatta rajta a szemét s valami borzalmas kíváncsisággal számolni kezdte a sebeket. Kilencet fedezett fel.
Remegett s a két kezére támaszkodott, körül a füvek, bokrok, a fák, s a csillagos nagy égbolt, mind ezt az egy halottat lesték titkos nagy suhogással, irtózó rettegéssel, az elmúlás imádatával és félelmével s egész testében borzongva a Mindenség…
– Két ember jöjjön ki!!
Bent a lövészárokban senki sem mozdult.
Szédület és düh fogta el. Hát emberek ezek? Kutyák. Még most se. Még ide se.
– Asztalos! – kiáltotta, – Schwartz!
A zsidót kár volt hívni, mondta magában, az hisztérikus görcsöt kap megint. Nem is az jött. Asztalos után András kúszott elő.
Minden borzalom között feltűnt az önkéntesnek, hogy András itt van s csak nézte, nézte erős, komoly, csontos parasztarcát, ahogy nyugodtan, bajtársiasan, a meg nem rendült léleknek jóságával hajolt szegény cimborája felé, akivel egész úton dévajkodott, akit ő nevezett el Fecskének. Az első fecske a halál tavaszán.
– Úgyis beteg volt, – mondta András, – úgy fújt, mint a tűz, olyan volt a lehelete.
Aztán még hozzátette halk egyszerű hangon.
– Csakhogy minket átugrott.
A Halál, érezték utána s csakugyan mindnyájan valami örömet s megnyugvást sejtettek, meghalni jó a betegnek. De életben maradni, életben élni még jobb annak, aki él.
