Szász Menyhért: Ének a néma mankókról
Hősöket vártak… Jönnek-e már?
A járdákon aranyszőnyeg feküdt,
Hervadt a nyár.
Bezárt ablakok mögött
Asszonyszivek dobogtak…
S mire lehullott az első akác,
A járdák hősök mankója koppant:
Idelehelt Sabác,
A vészes tülkölés agyunkra szállt,
Ősz fele járt…
A parfőm, asszonyok lépte után
Mikor a vágyak kerülni járnak,
Úgy húzott el erre szaga a halálnak.
A félkezü hős, a munkás, a béna,
Legfeljebb egy-egy leány, ha visszanéz néha
És súgja: – szegény…
Hát mondjátok meg nekem asszonyok
A szátok tiszta-e?
Ágyatok, vágyatok, tiszta-e?
Mert asszonyok voltatok mindig
: – Férfibókokra éhes, kényes, erőre éhes asszonyok!
És ha valahol, tán Tomasovnál, elesett férjetek
Mert ott aratott a Halál
(Én mondom néktek, féljetek!)
És ha szivetek alatt tőle a gyermek
Mertek-e még az életben ölelni többé,
Mertek?
Karja, mely lázasan fogott át.
Vágyakon, gyönyörön dobott át.
Akadályt, határt át, messzeséget,
Lába döngése helyett mankó kopog,
Mondjátok meg nekem asszonyok
Fogjátok szeretni őket?
Ott maradt, ottan a sáncba,
S egy szem gyöngébben tükrözi arcotok mosolyát vissza
S mankóval nem megy az ember már sima parketton táncba.
Mert úgy jönnek vissza ők
Örökké sebük van,
S egy kar úgy ölelni nem tud,
Mintha a kettő együtt van…
Mert ma még az nektek attrakció
A felkötött karu hőssel az utcán lépdelni végig
Mikor a nagyszáju, rossz pesti utca térdet hajt nékik
S dobálják őket az asszonyszemek virágcsokorral
S puha vállukkal örök szerelmet hintenek…
De ők, a hősök, ők tudnak mindent, s lemondva intenek…
Mert mégis csak asszonyok vagytok
Életnek csókszáju éke,
S mire majd rózsaszin köpenyben eljön a béke,
Pompázik ujra a tavasz, az asszony, az élet,
A véres földből dúsabb lesz a vetés
Szátokra szökik a régi, gyerekes nevetés…
Megnőnek majd a tizenhatévesek
És ami megmarad: – csak a mankó kopog –
Nem tudtam bennetek hinni
Sohasem asszonyok.