5.
5.
Másnap vasárnap volt. Vojnyik ebéd után kinn ült ingujjban a szomszéd ház előtt a padon Jávorszkiéknál.
Jávorszkit az utcában s az egész környéken kicsi-nagy „Róká”-nak hívta. Apját is úgy csúfolták s már iskolás fiát is füle hallatára: „te róka” szólították pajtásai. Voltak, akik nem is tudtak más nevét. Érthető volt egyébként csúfneve, mihelyt valaki fakóvörös hajára, ritkás bajuszára s hegyes, szeplős, seszínű pofájára pillantott. Termetben pedig éppen fele volt a nagy, mackó Vojnyiknak.
Nagy tudós volt különben. Írt, olvasott folyékonyan, szeretett bölcselkedni s nagy ellensége volt kivált a papoknak. Annyit tudott beszélni, hogy se vége, se hossza. Ő volt különben Vojnyik első kalauza, mikor hazájából idekerült s járatlan volt a városi szokásokban. Együtt dolgoztak a bányában is.
A másik ház előtt is ültek Vojnyikékhoz hasonlóan padon, meg köveken: Juhászék. Asszonynép s két legény fiú apjokkal s távolabb hasonlóképp. Ott még harmonikáztak is, fiúk, lányok felhajtott szoknyával, hogy el ne piszkolódjék, végig ülve a kert majorlásán.
A házsor a folyópartra nézett s előtte jókora füves, itt-ott kavicsos térség nyúlt a mederig. Rajta két-három gyermek tépázta fűzfa és égerfa bokrok. Távolabb látszott a híd s azon túl a város házai, tornyai messzibb.
A téren gyermekek labdáztak több csapatban. Ezt figyelték egy idő óta Vojnyikék; nevettek s megjegyzéseket tettek. Egyszer csak Jávorszki felállott:
– Gyere Jakab laptázzunk mik is é kicsit. Mutassuk meg, hogy legények vagyunk.
Kis biztatásra csakugyan összeálltak Vojnyik, a két Juhász fiú a szomszédból, apjok s még mások. Jávorszki pedig elszedte a labdát fiától. Váltig óbégatott a kis róka, hogy szétpüfölik, nem adja. Ráadásul még két lapos rúgást is kapott apjától a fenekibe. Erre letolvaj-tekergőzte apját s elfutott.
Vojnyikék nekifogtak kapózni. Majd egyet ütni futni.
A házak előtt asszonyok, gyerekek, öregek nevették a mulatságot s volt is mit kacagniok, mikor látták, hogy iramodik neki fürgén Vojnyik nagy testével futásnak a labda elől s lihegve, fújva, kiveresedve, mint valami mozdony érkezik be az istenfához, vagy a büdösbe, ahogy mondják.
Játék végivel törülgethette aztán magán az izzadtságot. Akkor ki-ki hazament. Juhászék vecsernyére készültek, Jávorszki valakijét látogatni ment s Vojnyik be a házba kissé lepihenni. Felesége még játékközben odahozta neki az ajtók kulcsát s kiöltözködötten vecsernyére ment.
Vojnyik lefeküdt. Délelőtt jól bepálinkáztak Jávorszkival s ennek mámora még nem tűnt el egészen fejéből s a szokatlan fáradtságra még jobban esett az álom.
Rövidet, mélyet aludt. Még pillanatok múlva se tudta tisztán tájékozni magát, mikor hirtelen felült s önkéntelen az órára pillantott.
Nehéz nyomása volt álmában. Valamit elmulasztott. Ez a bányamester parancsa volt. Őt várták s mintha késő este lett volna már. Ő elaludta az időt. De ez a dolog ugyanaz volt, mint a táblázás és a Borsodynéval való egyéb dolga. Borsodynét egész elevenen látta és mintha intett volna neki s ő már világosan tudta, hogy végez vele. Ám mindez most már teljesen össze volt zavarodva s csak értelmetlen foszlányok késtek elméjén az álom mámorából, mint eső után ködrongyok a bércen.
Az álom nagyon-nagyon elkomorította. Renyhén, sötéten tűnődött sokáig, ki az ablakon, ahol a napsütéses térségen a többi gyerekkel az ő négy kis lánya is ott játszott körbe futkosva.
Egyedül volt a házban. Ásítva, le-lehunyva szemét, eléhúzta az ágy alól a szerszámos ládát s kotorászni kezdett benne. Elévett egy hosszú, kétélű vadászkést. Megpróbálta élét ujjabegyein s ráhelyeselt szemöldeivel. Cseppet berozsdállt a markolatnál; ott csinyján letörölte s vizsgálgatta. Még ott kapta ezt hazájában egy fiatal erdészgyakornoktól. Azám. Egyszer régebben, már évek előtt így mesélte valakinek, hogy úgy kapta s azóta magának is ez maradt emlékében. Holott a valóság az volt, hogy kilopta a fiatalember pakkjából, mikor utána vitte a vadászaton.
Felegyenesedett s az ablakon át megint ki a napsütéses térre esett tekintete, majd lassan, egy kis döbbenettel vissza a szobába.
Ahová nézett, az ajtó felett, terjedelmes, faragott vesszőkalitkában két gerlicéje gunnyasztott. Egyik tojásain szunyókált, de időnként kerekre nyitotta ki szemét s bámult s megint lehunyta. A másik egész egykedvűen tollászkodott. Alattok lógott az ajtóra akasztva Vojnyik ünneplő kabátja s ráakasztva a kalap, mint mikor valakinek tréfából nyakáig lehúzzák fejébe a kalapot.
Egy jó darabig abban a mozdulatban maradt Vojnyik, ahogy a szobába visszanézett s aközben azt gondolta: „Csak meg fogja ijeszteni Borsodynét a késsel. Elszedi tőle a kötvényeket, meg a pénzt. Legyen mitől féljen.” S ebben a gondolatában megnyugodott.
De minek villant meg előtte ugyanakkor a pince? És önnönmagának az a mozdulata, amivel Borsodyné után lopózhatott volna oda? És még egy más mozdulat; meg a becsapott pinceajtó. Sajátságos is, hogy se az ágy, ahol együtt fekszenek, vagy a szoba, ahol kéznél vannak a kötvények, hanem a pince mélye.
Eközben künn az utcán egyedül tipegett haza a játszóhelyről Vojnyik legkisebb lánya s lábujjhegyre emelkedve sikeresen belökte a pitvar ajtót. De már a szobaajtón kis ökleivel kellett dörömböznie.
– Na! – horkant rá benn egy rövidet szemöldökráncolva apja. – Endeggyen bé! – ismerte meg a legkisebb hangját. Helyére tette a kést a ládába s kinyitotta az ajtót.
A kicsi vádaskodni jött nagyobb testvéreire, hogy azok a füvön hencseregnek s bepiszkolják szép ruhájokat és nem akartak ő vele játszani. Ám tulajdonképp az álom hozta be a kicsit. Úgy volt szokva, hogy délután aludjék.
– Nem baj, adok én nekik, csak eridj hájcsikálni – tett neki igazságot apja s a kislány szófogadóan bemászott maga a bölcsőbe s hanyatt feküdt bele. Aztán magamagát meghintálva néhányszor, máris álmosan méregette szemét a padlás gerendáin.
Vojnyik fogta a szerszámos ládát s kivitte mindenestül a fásszínbe. S a kicsi a bölcsőben nagy elégtétellel hallotta félálomban, mint szidja meg kinn a konyhában apja legnagyobb testvérét, aki alkalmasint észrevéve, hogy a kicsi nincs a játszóhelyen, aggódva jött keresni a házban.
