3.
3.
– Én csak azt nem tudom, hová lesz nálatok a pénz? – szólt visszajőve Borsodyné. – Hogy égy csepp szaporája nincs a kezeteken. Hászen fizetést kapsz tán, Vagy a te feleségednek nem elég, mint más asszonynak amit keresel?
– Hagyja el kománé, há malacokat vettünk most is – szólt közbe Vojnyik.
De Borsodyné mintha nem is hallotta. Látszott, belül ingerli folytatnivalója:
– Azt hiszi ő most is, hogy még mindig ott vagytok abba a görbe hazátokba. Jaj barátom itt más világ van, mint ott az erdőbe, a gacsosok közt. Már megtanulhatta volna.
– Bár inkább ott volnék most is! – sóhajtott közbe Vojnyik, de mint imént, most se fejezhette be Borsodynétól, amit mondani akart.
– Mert itt köpje meg a garast, mert csak azt látja, hogy kifut a kezéből. Inkább is arra volna gondja az ifiasszonynak, mint másokra, énrám. Arra a golyvás nemzetségére volna…
Itt hirtelen elakadt Borsodyné, kissé észre térve, hogy túlontúl is élesen kezdi Vojnyik előtt s arcát kémlelte. De Vojnyiknak a húsz pengő járt eszében s egykedvű arccal szedett mindent füle mellé.
– Na! hagyjuk a nyavalyába – legyintett Borsodyné s töltött. – Isten éltessen bennünket koma! Ha jó kedvem van, mulatok. Verjék a pofájokat. Mindig ezt rágják! – s széles farára vert néhányat tenyerével. – Rágják! Van mit! Nem igaz koma!
Kicsikét hirtelen elmélázott, aztán egyszerre fejével is, kezével is duhaj mozdulatot tett s elkezdte kedvenc nótáját erős, férfias hangon:
Jó bor, jó egészség
Szép asszon feleség.
Szép asszonnak jónak
Jó bor árulónak
Kár megöregedni.
Szép asszon feleség.
Szép asszonnak jónak
Jó bor árulónak
Kár megöregedni.
A hangos dalolásra úgy tetszett, ijedten rezzennek fel a ház körül gunnyasztó orgona és jázmin bokrok, kissé elszunyókálva a félhomályban.
Mind jobban esteledett, csillagok gyúltak s harmat szállott.
– Gyere bé koma – szólt Borsodyné, Vojnyik mellé ülve a kanapéra s nyaka köré kerítette kövér karját. Szemei még inkább csillogtak a bortól s miután újra töltött és ittak megismételte: – Gyere menjünk bé koma. Hff! Hűvös van. Nem érzed? Félek meghűlök. Nagy kár lenne mi? Ha megdöglenék. Oda volnátok mind a bánattól tudom.
Kis időre dölyfös szomorúság ült ki Borsodyné arcára s Vojnyik jól ismerte már ezt a hangulatát, amikor elhagyatottság bántja őt; leginkább olyankor, mikor részeg is, szerelmes is egyszerre.
Vojnyiknak szokottnál is jobban csúszott a bor. Savanykás íze, mint valami orvosság enyhített minden adagnál belső lehangoltságán, de a szerelmeskedést semmi íze nem kívánta.
Borsodyné azalatt széttekintve az asztalon, az üvegek, poharak, tálcák behordása kapcsán észrevette kis szolgálóját a tornác szegletében, hogy elbóbiskolt a lócán.
– Máriska! – kiáltott rá. – Ni az irgalmát a büdös olá szukájának! Elalszik itten ültibe. Hordd bé ezeket! – S miközben a kislány az álmosságtól szédelegve teljesítette a parancsot, Borsodyné jól hátba vágta néhányszor s megcibálta haját. Pedig szegénynek előző éjjel is virrasztania kellett a korhelyeket s azért hajnalban kelt.
– Egyebet mondok én kománé – állott fel egyszerre Vojnyik, akárcsak most akarná árát szabni annak, hogy bemenjen. – Nézze csak hogy vagyok – s elmondta az óllal való baját, húsz pengőt kérve kölcsön, kötvényre.
Borsodynénak egyszeribe mintha kicserélték volna arcát, mozdulatait. Szeme szúróvá s aggodalmassá lett egyszerre, mintha ittasságától félne, hogy beleviszi valami oktalanságba s a Vojnyik befolyásától:
– Húsz forintot? – tettetett nagy álmélkodást. – Hjézus Mária. Ne is beszélj róla. Há mit gondolsz? Most, én adjak neked húsz pengőt? Mikor itt a nyakamon a kapálás? Hát ki keres énnekem, hogy én mind csak adjak? Van nekem tán keresőm? És osztán neked nem elég már ami van adósságod? Azt ígérted, a tavaszon meghozod a negyven forintot is. Mámost itt a tavasz. Idestova nyár van. Na és megint eljöttél kérni. Há mit gondolsz te? A házon is van takarékotok és minden-felünnen felszeditek. Éppen itt mondta, nem akarom mondani ki: hogy bolond az, aki máma be nem tábláztatja, ha valami pénze van kinn. Nyomjon meg égyszer a bánya, mehetek kukutyinba az árva garasaimér…
– Látom kománé, megint beszélt valaki a fejébe. Csak tudnám legalább ki? – szólt közbe Vojnyik.
– Arra neked ne legyen gondod! – felelt rá Borsodyné. – De azt már most meg is mondom neked, hogy tudjad. Jövő héten megcsináljuk a táblázást, ahogy kell, az egészre. Emlékezhetsz, akkor is csak úgy adtam. Enye Istenem! Minek hízlalnám én, az én keserves vagyonkámon a más gyermekeit és a feleségit, hogy osztán még elmondjon, amikor nem hallom… Jó, jó, csak hagyjuk.
Vojnyik jól látta, hogy minden, amit most mondott, már régebben fő Borsodynéban s csak most talált rá alkalmat, hogy előhozza. Később azért, benn a házban s majd aztán az ágyban, mégis annyira vitte Vojnyik, hogy Borsodyné megígért jövő hétre tíz pengőt s hogy jót áll érte a faraktárban. Többre nem is volt szüksége Vojnyiknak.
