1.
1.
Hatalmas termetű, de szelíd, világoskék szemű, mélázó ember volt. Csak, ha egy percre valamin jobban eltűnődött s egyik szemöldöke magasabbra emelkedett, másik szemét meg kissé összehúzta s kancsalin villant félre, jelent meg arcán valami baljóslatú. Dehát az efféle nem sokat mond. Az már sokkal többet, hogy mihelyt ivott, kötekedővé lett s mindjárt kész verekedni. Meg hogy egyszer egy nyomozó csendőrt félholtra páholt s fegyverét elszedve s levetkeztetve, pőrén lökte ki az útra a korcsmából.
Ezt még ott csinálta hazájában, egy ősrégi bányatelepen, messzi, benn a hegyek közt.
Vadonabb helyet képzelni se lehet. Éjszakos, sötét, szűk völgy volt ez, ahol augusztusban érik a cseresznye s a helység egyik vége három óra járás a másiktól. Körül pedig mindenütt erdő, erdő, rengeteg, meg szikla s lépten-nyomon bőven bugyogó források.
Itt nőtt fel Vojnyik Jakab (mert így hívták) s akkortájt, mikor cseperedett, hazája az egész környéken hírhedt volt verekedőiről. Akkoriban alig is foglalkoztatta más a bányászokat, a suhancokon kezdve az aggastyánokig, mint a duhajkodás, vitézkedés, verekedés s nem is volt az vásár, vagy ünnep, amelyiken le ne úsztatták volna a patakon egy-egy szerencsétlennek megkéselt, vagy agyonütött hulláját.
A zsandár miatt nagy hercehurca volt. Tömlöcöt ült Vojnyik; ki tudja, hasonló verekedésekért ezúttal hányadik ízben s nagy híre ment hőstettének környékszerte. Nagyobb volt neki azonban, hogy csaknem elvesztette szolgálatát a kincstárnál, nyugbéribe befizetett éveivel. Pedig már családja volt, felesége, két kis gyermeke.
Kegyelemből, minthogy jó munkás volt és hízelkedő s meghunyászkodó, áttették őt saját kérelmére a szomszéd városka kincstári bányatelepéhez.
Ám itt is, mintha jobban otthon érezné magát az erdő közelében, éveken át kinn lakott a városkát környező szőlőhegyek egyikén, egy vincellérházban.
A jószág egy Borsodyné nevű özvegyasszonyé volt, aki szintén kinn lakott jószágán. Az ő háza feljebb volt a dombon, csinos, zöld-zsalus házacska, aljában kőgarádos pincével s faoszlopos tornáccal, előtte virágoskert, körötte ólak, színek s egy vén szénatartó. A jószág alja rét volt, egészen beárnyékozva öreg alma, körte, szilva, meg diófákkal; a domboldal szőlő. Borsodyné tehenet tartott, tejjel kereskedett, meg gyümölccsel, malacokat hízlalt, de legiskivált bort mért.
Szép egy asszonyszemély volt, éppen csaplárnénak illett. Kövér, fehér, kissé eltespedt; nagy, setétszőke haja s sajátságosan szép, fehér arca; makacs, gödröcskék álla s busa szemöldei s alatta setétkék szemei. Egyik lábára nagyon kicsit bicegett, de ez még jól állt neki.
Vasárnaponként sokszor egész csapattal jöttek hozzá a férfiak. Polgárok a városból, jobb bányászok, altisztek, egyik-másik szomszédja, de csaknem kizárólag házasemberek. Borsodyné holmi tacskókkal szóba se állt.
Az asztalt kitették a tornácra, vagy a diófa alá s ütötték a kártyát, itták a jó meszes bort s nótáztak, feleségeik nagy bánatára s átkaiktól veretve.
Borsodyné ott ült köztük. Kártyázott ő is, nyert, vesztett s ivott velök s énekelt nekik, egyszóval csinálta a jókedvet vendégeinek, ahogy illik s szerelmével se fösvénykedett.
Az otthon kesergő családanyák sokszor megtámadták őt vásárlás közben a városban s meg is tépték egy párszor; persze Borsodynét nem kellett félteni, hogy adósuk maradt volna.
Mind közt leghívebb vendége volt Borsodynénak szomszédja, a hegyi bíró, Piskolty Gyuri. Lenn a városban mészárszéke volt a kispiacon s szép, nagy háza, idekinn jószágán pedig nagy pálinkafőzője. Nagyszál, deresedő vénember volt, de rosszféle – amint a hegyiek nyilatkoztak felőle –, hogy a tűzön se égne meg. Éppeg összetanálnak Borsodynéval – mondották s csakugyan, utolja felé már csaknem itt lakott Borsodynénál. Felesége, tisztes, ősz polgárasszony váltig kesergett meg panaszkodott szégyenén asszonybarátainak a délutáni kötőkéken… Dehát ez régebben volt mint amit el akarok mondani. Mert akkoriban már rég nyugodott Piskolty Gyuri, feleségével együtt.
