III.
III.
Dühös, lázas bujdosással bujdosott, kereste az elveszett szavakat. – Hátha valahol dolog, hely, levegő van, mely újból megmondja nekem azokat. – És mindenkinek panaszolta a megvertek bő bizalmasságával: – Nézzétek, én tele vagyok kincsekkel, csak éppen most nem tudom megmutatni. – Az emberek csalónak vagy bolondnak nézték. Gúnyolták, de szánták is.
Elérkezett a tudós házához. – Itt talán megtalálom elvesztett szavaimat. Ha mindent megtanulok, közbe lesznek az én szavaim is.
A tudósok háza egy óriási palaboltozat volt. Benne száz és százféleképpen csinálták a tudományt. Egyikük sem volt egész ember, mindeniknek élete abba a tagjába loccsant át, amelyikkel a világot kandikálta. Némelyek két kis lábon mozgó óriási szemek voltak. Ezek nézték a világból a tudományt. Mások vékony táncmesteri lábon rángó felmeredt orrok voltak, mint kihúzott roppant távcsövek. Ezek szagolták a tudományt a világból. És így tovább.
– Jaj, vajon meg fogom én itt kapni azokat a szavakat, melyek nem a szem, a fül, az orr, hanem az egész élet szavai? – sóhajtotta a fiú.
Egy helyütt sorban nagy tőkéken komoly bácsik szavakat hasogattak. Fizetett emberek szavakat köptek egy kosárba s ők kivették onnan és felhasigatták. Az volt a kunszt, ki tudja több darabra hasítani. Éjjel-nappal faragtak, faragtak, utoljára a felaprózott szavak ellepték őket. Tovább faragtak s mint óriási vakondokok mozogtak a saját túrásukban. A fiú mohón állott neki a szó-vakondtúrásoknak. Három nappal, három éjjel kutatta köztük varázs-szavait, mélyebben minden élete volt. Hiába, hiába, hiába.
Aztán ment a többi tudóshoz. Ő is nézett, szaglált, hallgatózott. De mikor énje át kezdett szembe, orrba, fülbe vagy egyébbé sajogni, otthagyta az illető tudományt. Mert nagyon szerette egész testét, egész szép fiatal testét. – Legalább ez maradjon meg.
Szomorún vette észre, hogy itt hiába keresgél. Egyszerre csak azt vette észre, hogy már távol van a tudósok házától. Nem is tudta: kidobták-e, vagy jószántából jött-e el?
