Szép Ernő: Az asztalfiából
Add a kezed mert fú a szél,
Add a kezed mert este lesz.
Add a kezed mert szédülök,
Add a kezed, összerogyok.
Add a kezed mert itt vagyok,
Add a kezed mert meghalok.
Szivárványom hét színe játszik:
Rózsa remény, viola gyásza,
Hervadt levélszínű lemondás,
Kék honvágy, fájdalom bíborja
És jégszínű reménytelenség
És lelkem álmának fehérje.
De kár az édes ízekért,
Hűvös homályos hajnalért,
Kakasszóért, füttyért, dalért.
A sok-sok finom idegért,
Az álomért, az óhajért,
A mosolyért, a sóhajért.
A tiszta téli havakért,
A záporért, a szelekért,
Lelebbenő levelekért.
Jégért és forró gyarmatért,
A Szaharáért, tengerért,
Szigetekért, vademberért.
És minden hernyó-céhekért,
A nyárfának rezgéséért,
A lécek sűrű réséért.
Répáért, petrezselyemért,
Lila kalarábéfejért,
Mezőknek minden fűveért.
A százezer madarakért,
A tűnő felhőalakért,
A napsütötte falakért.
A korallért, a klárisért,
Az aranyért, az üvegért,
A hosszu cukorsüvegért.
Oh kár az igyekezetért,
Én csak játszom, bolondozok,
Gondatlan jambust gondozok.
Aranyba pingált képekért
S a szobrokért, a szépekért.
Ahol az ember maga jár
Boldogtalansággal teli
S a végtelent elképzeli.
Leírom mert eszembe jut,
Lombok közt lámpasugarak,
Húnyó szentjánosbogarak.
A nem tudott világokért,
A ködökért, az árnyakért,
Éjfélbe szálló szárnyakért.
Tág szemükért, kis lábukért,
Elbűvölt bábruhájukért
És eszméletlen bájukért.
A mozdonygőz ezüstjeért,
Megfüstölődött üstökért
És mind a kéményfüstökért.
A bűvös-bájos balletért,
Tüllért, csipkéért, csokrokért,
A holdimádó bokrokért.
De kár repkényes balkonért,
S a holdért mert oly esztelen
Lebeg felhők közt estelen.
Tudatlan tiszta élvekért,
Bárányért mely mezőre jár
De kár, de kár, de kár, de kár
A színházi zenekarért,
Fehér arcú pojácokért
S a húsvéti tojásokért.
Hajoló hattyúi nyakért,
A szép szivárvány-ívekért,
A szívalaku szívekért.
Mikor az ember füle cseng,
Az élet tűnik, tovahal,
Egy más világ emléke csal.
A fekete göröngyekért,
Irtózatért, csodálatért,
De kár a hervadt bánatért.
Töndöklenek az ablakon,
A szemfényért, mely jár, jelez,
Melyben az élet tűnedez.
Kántáló gyermekhangokért,
Orgonasíp sápadt sora,
Oh hegedű, oh zongora.
Caelesta, flóta, furulya,
Oh mandolin, banjo, gitár,
Citera, oh mindenért de kár.
Trombita, dob és tambura,
Tárogató, kolomp, duda,
A clavecin oh mily anda volt,
Az is szívem visszhangja volt.
Triangle, harmonika-hang,
Gong, castagnette, kürt és aeol
Nyárfák közt távol valahol.
Gummi mely kifeszítve peng,
Akáclombról tépett levél,
Mely kis fiúk száján zenél.
Omnibuszért és fogatért,
Repülőgépért, autóért,
De kár a vágtató lóért.
A szán, szekér, korcsolya, shí,
Sikló mely kúszik a hegyen,
Ringlispil, hinta, mind megyen.
El-elhullámzó táncokért,
Óh-kért, bókért, hajbókokért,
Hattyúnyakú kézcsókokért.
Csókért, kívánt dulakodás,
Vagy lázas egyezés után,
De kár csak a csókért csupán.
Jobb mint az összes földi jók,
Az édeseknél édesebb,
És mézeseknél mézeseb.
Vanilia, malagabor,
Forró jamaikai rum,
Tokaji, absinth, opium.
Mely édes csókkal érne fel,
Nincs Mozart-dallam, francia-szó,
Mely hozzá volna fogható.
Édesgyökér és tiszta téj,
Nincs ananász, nincs kakaó,
Hogy volna hasonlata jó.
Alvó babának mosolya,
Nincs mazsola se datolya,
Füge, narancs, soha, soha.
Mint minden émelyült befőtt,
És édesebb a bosszunál
S a sóhajnál, a hosszunál.
Akármilyen mélyen hat is,
Pergetett mézzel tele tál,
Hóban való álomhalál.
Mely annál édesebb lehet,
Oly édes, édes, képtelen,
Oly véghetetlen végtelen.
Ajk ajk felé virít, gyere.
Mily csacsiság, mily oktalan,
Mily borzalmas boldogtalan.
Oh csucsorított csacska csók,
Oh elrévült csókízü szók,
Fulladt, borúlt, vak, néma csók.
Szenvedélyes szép szenvedés,
Mézes-mázos marakodás,
Oh túlvilági hasadás.
Vadúlt, vandal, véres varázs,
Napnak langalló kelete,
Éji tengerek feneke.
Nyelven vonagló indulat,
Lehellet, sóhaj, hang elegy
Alélva csókkal összemegy.
Kígyózik, símúl, húz, tapos,
Reszketve támad, menekül
S visszaszökik esze nekül.
Tűzcsengők, olvadt csillagok,
Oh fájó menny, boldog pokol,
A szívben száz szív bujdokol.
Bennről mosoly s halál ered,
Pillák lankadva lejtenek,
S elúsznak éjbe a szemek.
Mert itt volt, itt van idelenn,
Világra jön világ, lehell,
És vad sikolylyal kapja el.
Csak nem fogadnak szót a szók,
Egy más világra elviszem
Ott elmondom majd, azt hiszem.
Mint égitest kerengeni,
Mint angyalarc merengeni,
Mint kagyló mindig zengeni.
Mint halvány álommadarak,
Tünni mint árnyék mely nem él,
Itt járni mindig mint a szél.
Kit érnek hullámostromok,
Kit szél gázol, gyermek kever,
Ki mégis a parton hever.
Ő itt marad az ég alatt,
Felcsillan mert süti a nap
S az óceánnál boldogabb.