3. Út Damaszkusz felé. • (Egyszerű tapasztalatok.)
3. Út Damaszkusz felé. •
(Egyszerű tapasztalatok.)
(Egyszerű tapasztalatok.)
A kis falucskába érkezett. Mikor végig ment az utcákon, a mosolygó kis emberkék arca elborult. Kelletlen csodálkozással csóválták utána a fejüket: – Tyű, de különbözik tőlünk! – Ez a mondat belső nyelvre lefordítva azt jelentette: Jaj, hogy félünk mindazért, amiben hasonlíthatunk ehhez az emberhez. Hova lenne a mi csendes kis életünk jóhiszeműsége?
A Titán hetekig bezárkózott szobájába s csak esténként jött ki, mikor a kis emberkék eltűntek már. Undort és megvetést érzett irántuk, hogy olyan elégedett arccal tipegik át a maguk kis mindennapjait. Körülvette magát a gyűlöletével és nagy szó-bombák gyűltek fel benne. Hogy fel fogja robbantani egykor ezekben ezt a kis világot. Egyszer mégis elfogta a kíváncsiság egy Titánhoz méltó zord hangon szólt magához: – Mégis megnézem, miért nem lettek még öngyilkosok ezek az emberkék?
Jókor reggel ment ki. A munka még nem kezdődött meg s az emberkék mosolyogva ődöngtek a tavaszi utcákon. Némelyik párjával beszélgetett, némelyik a gyermekeivel játszott. Egy kedves, pohos, rezes orrú bácsi nagyra nyitott, benyelő szemmel bámult a templomocska tornyára. Ezt megszólította:
– Jó reggelt.
– Jó reggelt adjon az Isten.
– Nem haragszik, ha megkérdezem, mit néz olyan nagy élvezettel?
– Ó Uram, nem falunkbeli maga? Hát miben gyönyörködhetnék egyébben, mint a mi gyönyörűséges szép templomunkban? Még az almafák is nagyobb pompával virágoznak körötte. Tudja, Uram, hogy a mi templomunk dicséri a legmagasabb templommal az urat?
– Járt maga más helységben is? – kérdezte meghökkenve a Titán.
– Bizony, Uram, én jócskát járogattam. Gabonakereskedő vagyok és sokfelé elvetődtem. Voltam Győrött, Pécsett, Pozsonyban, Pesten és külső országokban is. Bécsben is voltam és Párizsban is, amikor a nagy mutogatás volt.
– Én maga mégis azt mondja, hogy ennek a templomnak van a legmagasabb tornya a világon?
A bácsi derült kék szemeiben őszinte csodálkozás volt:
– Hiszen éppen azért mondom. Ha visszagondolok a többi templomokra, olyan messze vannak és olyan kicsinyek a nagy házak között. Nincs is ám olyan, mint a miénk sehol. Még a Szent István tornya sem. Ezzel a büszkeséggel halt meg az apám, a nagyapám és erre büszke az egész falu. Talán az úrnak más bogara van?
– Ez őrült, – mondta magában a Titán és tovább ment. Emberről emberre kérdezősködött. És mindenkiben ugyanazt a boldog büszkeséget és vak meggyőződést találta.
Egy másik reggel, mikor kijött, a falu piacán nagy összefutás volt. A kis emberkék képéről eltűnt a mosolygás s dühös meggyőződéssel páholtak egy emberkét. A kabátjukat is levetették, hogy jobban menjen a munka.
– Nesze, gyalázatos rágalmazó!
– Nesze, hazug disznó!
Az emberkét véresen ott hagyták és szétszállingóztak. De akkor már megelégedett derű ült vissza az arcukra. Az egyik távozótól megkérdezte a Titán:
– Miért verték el azt az embert?
– Á, Uram, szólt elborulva az emberke, soha még ilyen merészség meg nem zavarta a mi békénket. Azt állította a bírónkról, hogy pénzt fogad el és megengedi vesztegetni magát. A mi jó bírónkról, aki harminc éve osztogatja az igazságot közöttünk. De megkapta megérdemelt büntetését, a hazug disznó.
A Titán közelebb ment az emberkéhez: – És tényleg nem igaz?
Az emberke bosszankodva ráncigálta vállait: – Igaz! Igaz! – Azután óvatosan körülnézett, a szemeiből ravasz mosolygás fénylett ki s felsúgva mondta: Ugyan hát szegény bíró úr, hogy élhetne meg a koszos fizetéséből? Aztán az igazságot csak meg kell fizetni.
A Titán külön-külön a többit is kifaggatta s körülbelül mindenkiknél erre az eredményre jutott.
Egyszer a Titán az egyik utcaszegleten bámészkodott. Szédült és nagyon viszketett a Titánsága. Mióta e kis világban vizsgálódott, úgy érezte, mintha kezdené elveszíteni önmagát. Mellette két asszony beszélgetett:
– Jó reggelt, Háryné.
– Adjonisten, Kovácsné lelkem.
– Hová megy?
– Megyek a Mészárosnéhoz, csipkét veszek a lányom kalapjára.
– Ugyan, hogy mehet ahhoz a személyhez? Kicsalja az a lelket az emberből. A mértéke is rövidebbet mutat.
– Hát, tudja, csak azért teszem, mert fertelmes csúf szája van, hogy ne mondjon az ember után. Pedig húsz centit csal métere után.
Kovácsné tovább ment. Háryné alkudozni kezdett a sarki kofával. Egy másik asszony jött.
– Jó reggelt, kedves Háryné.
– Jaj, édes Szabóné, jó hogy jókor reggel találom. Az ember szeret becsületes emberrel találkozni napkezdetén. Most botlott elém az a jó féle Kovácsné, tudja, akinek, szurkos a keze. S még ő kárált a Mészárosnéra, hogy csal. Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz.
Együtt szidják a két asszonyt s úgy mennek el. Öt perc múlva négy asszony jön vissza, az előbbi három és egy ismeretlen. Nagyon csókosan beszélgetnek egymással, különösen a negyediket dédelgetik:
– Tegyen úgy, édes Mészárosné, ahogy maga jónak gondolja. Tudja, hogy teljesen megbízunk magában.
A Titán továbbállt, de ezeket a szavakat hullatta el: – Nincs nagyobb mélység, mint a kis patakok. – A sarki kofa keresztet vetett utána: – Ha ez se bolond!
Egy este egy nagyobb társaság mögé került és hallgatta őket. Bácsik, nénik, fiatal lányok és fiatal emberek dugták össze az orrukat. A beszédjükből ilyenformán folyt a szó: – Ma késett a vonat. – Bizony késett két percet. – Ó, ez megesik, néha többel is késik. – No, de azért sokszor pontosan jár. – Én még sohasem késtem vele. – Bizony engem vagy kétszer megváratott. – És így mondtak szavakat, szavakat, amelyek nem mondtak semmit, vagy ezerszer mondott dolgokat mondtak. Talán nem is igen figyeltek rá. De nagyon szokott szavak voltak s az emberkék nagyon együtt voltak e szavakban. Tíz óra után felálltak: – Jaj, de jól elbeszélgettünk. – Csendes jó éjszakát kívántak egymásnak és hazamentek.
Nagyon sok ilyenféle tapasztalatot tett a Titán és napról-napra mind derültebb lett és kevesebb ránc lett a lelkén. Arcán pedig valami nagy elámulás volt, mint aki elé új mélységek kincsei társulnak.
Egy szombat este volt az utolsó, döntő tapasztalata. Szürkületkor a templom melletti kereszt mögött üldögélt. Mert itt a dombon jobban befért szemébe az egész kis falu s a csendes vidék. Két öreg asszony jött, letérdeltek a kereszt elé imádkozni. Azután beszélgetni kezdtek:
– Milyen jó imádkozni.
– Bizony jó. Szegény ember gyermekének legjobb vacsora az imádság. Nem kerül pénzbe és mégis táplálja az embert.
– Magát is jól megkopasztották azok a gyermekek. Kár volt a nyakába venni őket.
– De hát mit tettem volna? Egy udvaron laktunk s az anyjuk jó Istenes asszony volt, míg meg nem halt. Minden áldott reggel ott volt a misén. Aztán magukra maradtak és még nagyon kicsinyek voltak. Nem hagyhattam őket az utcán. Az Isten úgysem adott senkit nekem. Hát felneveltem őket. Beléjük neveltem mindenem s most, hogy szétmentek, koldusnak maradtam. Ők meg nem gondolnak rám. Ilyen a fiatal. De a jó Isten nem hagy el.
A Titán a hátuk mögött felugrott és felkiáltott: – Ezt is megtaláltam! – A két öregasszony összerezzent. A Titán boldog kacagással futott haza.
