Tóth Árpád: Szombati-Szabó István: A halál parkja
Tóth Árpád: Szombati-Szabó István: A halál parkja
Felületesen nézve, ez a kis verskötet aligha tűnik egyébnek, mint egy Ady-utánzó fiatal költő zsengéinek. Adys a kötet s a legtöbb vers címe. Adyra emlékeztet a költemények sajátságos hetyke hangja, mely az elégikus bánkódás kifejezéseit is káromkodás-szerű pattogással óvja az ellágyulástól. Sok vers egész tartalmában Ady-parafrázis, egyik arról beszél, mily „sötét a magyar erdő”, a másik szimbólumként emleget „szép magyar paripákat”, melyeknek „pányváét löknek a nyakába”, harmadik helynevekkel Adyskodik, „Debrecen sírva kínált, Vásárhely sírba kívánt”. Általában a költő eszejárása, asszociáló módja, versei formája és mondatai fűzése, – mind Ady után indulnak. Lépten-nyomon a Halál víziója jelenik meg, a költő a Halál „csapszékében” ül s az öreg, kujon, vén csapláros” a lelkéért, a pénzéért hoz neki valami jót.
A kis kötet mellett mégsem lehet elhaladni elismerés nélkül. Elolvasása után mégiscsak elénk rajzolódik a szerző lelki arcképe. Vonásai, kálvinista nyakasság, – Istennel, mint egyenlő ellenféllel párbajozó dac, mely mégis hit, – bikanyakú, sűrűvérű, ugyancsak kálvinista érzékiség, mely nyerseségével megriaszt, de forróságával megkap, erős, biblián-táplált, tehát ugyancsak „kálvinista” magyar nyelv, amely már nemcsak Adyval, hanem a XVI. század Ady-őseivel, az Átokról zsoltározó Szkhárosi Horvát Andrással s a többiekkel tartja a kemény rokonságot.
S ezen a ponton egy talán nem felületes megállapításhoz jutunk el, mely a kis kötet külön megbecsülésre méltatja. Az új magyar líra fejlődésében van egy mozzanat, mely, minden felekezeti esztétizálás utálatos nyegleségétől távol írom ezt, a XVI. század forradalmárjaira, a bibliafordító s jeremiád-író prédikátorokra mutat vissza. Adynál – a Baudelaire-rel és Verlaine-nel vádolt Adynál – érezzük ezt elsősorban, de tanítványai mint Oláh Gábor, Bodor Aladár s most Szombati-Szabó István is, a hagyomány elevenségéről tesznek bizonyságot. Még az is meglehet, hogy e tanítványokban, e debreceni költőkben, Ady nélkül is megszólalt volna ez a magyarságával, ótestamentumi fantáziájával, sötétségével és erejével értékes hagyomány s érdekesen színezte volna új líránk egyéb forrásokból is gazdaguló értékeit. Így, hogy éppen Adyban – a legjelentősebb lírai reprezentánsban – jelenül meg legtökéletesebben az említett hagyomány, kisebb jelentőségre szoríthatja a többieket, de érdemük mégsem vitatható el.
Szombati-Szabó kötetében van néhány költemény, melyek éppen tökéletes, ódon és mégis merész bibliai frazeológiájuknál fogva, legzavartalanabb módon engedik érvényre jutni sajátos tehetségét. Ezek, a „Májusi Miatyánk” s a „Mirjam” címűek, legteljesebb elismerésünkre méltók.
