V.
V.
„Bizony, az ezredünk folyvást ütközik azóta is, hogy mi eljöttünk!”
A tűznél guggol a bő, rogyós komisznadrágban, ormótlan bakkancsa nyikorog, az egész ember tagbaszakadt, testes, kerek arca most csupa ravaszdi megelégedés. Dorombol a melegen, mint a macska.
„Ahogy rám tetszett bízni, vigyáztam is én a gazdámra, mintha csak apja volnék. Nem hiába vagyok vénebb egypár esztendővel. Amilyen szótlan, kedvetlen volt odakinn, mindig is avval viccelték, amit ez a Péter Eliberak, megeszi szó nélkül, ha Péter oda nem tenné neki, el is felejtené a menázsit. Nem is ette, csak mint a madár, – pedig ott falni kell, ha van mit… Ott is, abba a lengyel kastélyba, ahonnan én a selyemredikült csaptam a nagyságos asszonynak, – elették előle a tiszturak a nagy lakoma ebédet, míg ő a kolerásokat járt temetni velünk, azt a négy honvédot (már csak a testeket), amik talán egy hete is rohadtak ott egy színbe.”
Jókodik, naivkodik nekem, tüsténkedve, – ahogy tapasztalta, hogy tetszik az uraknak a paraszti beszéd. Elfordul, széles markában tördesi a gerjesztőt fölösen már, hiszen ég, belenéz, húzgálja a bajuszát.
„Hát azt elolvastam, amit ide tetszett adni tegnap, – ahogy megírta a doktor úr a tapasztalatunkat újságba. Jól ki van írva! Csakugyan benne vagyok még én is, ahogy ezt-azt mondom. Hiszen ha tudtam volna én, hogy így szerkesztik a nagyságáék, hogy nem a hadiművelet kell, csak amit humi bakák beszélnek ott egymással, hiszen ahhoz én többet tudtam volna mondani, mert én mindenhól kószáltam, hússzal is beszéltem, míg a gazdám eggyel… Na, hanem, egyért már mégis szólok, ha meg nem sértem.”
Kinyitja, becsukja a kályhaajtót, úgy tesz, mintha igazi zavarban volna.
„Azt a teafőző kis lábost, – úgy van írva, hogy a szolgája eltörte neki. Hát az a lábos, – nem is törtem, hanem elmaradt tőlem valahogy, – (megmondom, kérem, ahogy van, nincs abba semmi!) az az enyém volt, tulajdonom. Mikor venni kellett, (egy vaksi cserepesnél, Orlón,) nem volt nálam elég a gazdám pénze, éppen a lábosravalót magaméból pótoltam. Este kellett volna elszámolni, – hát ebédután már nincs az edényke sehol, perdül, lába kelt. (Tudom is, kire gyanakodok!) Egyszóval este én azt már fel nem írtam, mikor elvesztődött, még nem volt a doktor úré. – Hiszen nem baj, nem azért,… csak ha el találja olvasni az uraságom, Celestina grófnő őméltósága, – majd nevet. Tizennégy esztendeje vagyok nála belső, asztali inas, még egy poharát el nem törtem!”
Elszégyenkezve hallom. Bizony ezt a másolásnál én stilizálhattam így, az uram jegyzései pontosan hívek a valósághoz. Ő is majdnem neheztelt az irodalmi csínyemért, most még szegény Pétert is megbántottam, hiába, – élete, munkája ambíciójában. Ő nem tör bögréket! Ördög vigye az irodalmat!
Megígérem neki, hogy kiírom újra, igazságot szolgáltatok neki. – Majd másra terelem a beszédet.
– Hanem nyalkán kiberetválkozott mára, Fekete Péter! Hány órára várja a menyecskét?
„Tízórási vonathoz, ha ki tetszenek engedni elejibe. – Öhöm, hát meg kell tisztelni a hitvest, pocsék is az a sörtés pofa! Az uraságnál világért nem szabadna, ott minden harmadnap tisztálkodok! Igen, hát meg is áhítja ott a harctéren az ember a családot, hiába! Csupa magaformájút lát az ember, követem, csupa nadrágosat, egye ki a fene, – köpedelem már az a sok férfi együtt! Azt áhítja mind, csak a család! – meg hát az enyém derékszép asszony is, testes, nem valami hitvány, nem lehet rá semmitse mondani! Meg tetszik látni máma! Nem én, tessék elhinni, nem néztem én a harctéren sem senkire! Azok a tetves rutén bányák, – ha, követem, ő fizetne nekem, akkor se! Hiszen azelőtt se voltam én éppen parázna sose! Azért is írtam meg haza a harctérről, az anyjának én soha, – az anyósomnak meg nem bocsátok! Mert meggyanúsított, rábíztatta a feleségemet is. Volt ott valami kulcsárné minálunk a kastélyba! – Nagyon megsértett engem avval, – megírtam, a síron túl, ott megengedek, – de míg élek, soha! Rosszul eshetett neki, de nem baj! Ugye tud olvasni!”
Olyan lassan múlt az idő, úristen, még mindig csak félhét! Mi is van avval a kulcsárnéval, Fekete Péter?
„Na, kérem, hát ahogy ott jár-kél az ember azokba a díszes, feszt libériákba, oszt könnyű munkát végez, finomat eszik, kihízik, nem így nézek én ki otthon, ne tessék azt gondolni! Hát a sok nőcselédnek csak szembetűnik, – akkor aztán egyik a másikra les irigységből. A kulcsárné, – hiszen volt az már ötven éves is talán, (igaz, hogy annál bolondabb az asszony), – de meg olyan fél-úri, hogy jön az énhozzám, parasztemberhez, – hát nem igaz? – Derék, feszt nő volt, nem mondom, meg hát olyan helyt, tetszik tudni, kéz kezet most. Hát nem volt minekünk együtt, igaz, semmi bajunk, kezeire jár olyan helyt egyik cseléd a másiknak. De már abba a részbe nem volt jó felgondolása a feleségemnek, hogy hiszen csak neki volt abból is haszna, csak az ő konyhájára mentek a félzsák lisztek, bödön túrók, finom lekvárok, szemes kávék! – kérem, ha egy asszonynak megvan a gyerekeivel együtt az élelme, ellátása, az ura kiszerzi neki, – nehéz dolgot nem tesz, tisztán jár, mi kell egyéb? Nem szabad, hogy szava legyen, – semmi! Hiszen csakis az anyja hisztikélte akkor is! Azóta se volt nekünk bajunk együtt!”
Észreveszi, hogy nagyon belement, szépítgetné is, de az öntelt férfimosoly nem tud elsimulni a barna bajusza alól. Megkérdem, mi lett hát a vége.
„A kulcsárné elment aztán, csúnyán ment el. A grófnénak besúgtak valamit, tudtam, hogy gyanakodik. Gondoltam, majd még rám talál hárulni! Nem igaz? Egy félvéka borsót jelentett a szakácsné, a kertész behozta volt, letette a kamraajtóba, eltűnt kéz alól, – perdű! Én tudtam, hol van eldugva a borsó, láttam a padfeljáró garádján, odatámasztva a grádicshoz a zacskót. Azt is tudtam, hogy a kocsisné most a jóasszonya neki, – nyalka prádés kocsis jött két hete az udvarba. – Őméltósága maga kerülte meg az udvart velem, nézett, vizslatott széjjel, én meg arrafelé irányítottam, – a borsó felé. Hadd lássa meg! – Már akkor én haragba voltam a kulcsárnéval, két hét óta, a feleségem is mindig sírt. Menjen a fenébe, gondoltam. Hát nem igaz? Nagy vizsgálat volt ellene, minden kisült, – én nem vallottam rá a magam részit, – még végkielégítést is kapott a rosszféle. Köszönje meg, hogy be nem csukták. Hát nem?”
– Ajhaj! Férfiak! Ahá, jön már! – Gyújtson hamar a tea alá!
