II.
II.
Reggel. – Fiuméban szuronyos altiszt állt a hajóhídon, – igazolást kért. A vámhivatalnál szurnyos baka, a bank előtt, a rakodón, a vasúti állomáson, csupa szurony, uniformis, tilalom. „Ezt mind joguk van a testembe ütni, magyarázat nélkül?” – ez volt az érzésem, ahányat láttam. „Most ilyen világ lesz!…
Csak este indult vonat, a pénzünk alig egy ebédrevaló, szállóról, lepihenésről szó se lehetett. Éjszakai hajóingástól törődötten, könnyes és kormos arccal, gyűrött ruhában, – két szegény száműzött mi, – ődöngtünk bizonytalan és fáradt lélekkel, nem is sejtve a legközelebbi jövőt, mostantól minden vak véletlenek kezébe tétetett.
Az úton, melyre friss vággyal indultunk, – sokszor játszottunk hercegesdit, hercegnésdit. „Mikor indulunk ferrarai kastélyunkba, fenség?” – „Ma megtekintjük hű alattvalóink, a kapucinus barátok klastromát!” „E lejtőkön dúsabban teremnek szőlőbirtokaink!” „Szólítsam az udvarmestert, úrnőm?” Minden hotel saját palotánk volt, minden pincér kamarásunk, minden piccoló apródfiúnk, s az olcsó carozzák udvari batárok. – De most, itt, – hogyan szólítsuk egymást negédes, udvari nyelven az aszottbokrú liget kis fapadján, ahol megpihentünk, elcsigázott hajléktalanok, bús ideiglenesek már, – rossz kiskocsmai ebéd után, nehéz út előtt. „Igen, most hadrakelünk irigy szomszédaink ellen! Igen, most közruhában népünk közé vegyülünk, hogy kilessük indulatát. Nem, most önkéntes száműzetésbe megyünk, míg a hálátlan nép észretér!” Így kínlódott a mesével még, mosolyogtunk bús erővel egymásnak, aztán összehajolt fejjel el is szunnyadunk ott, mint két elgyötört csavargó a tengerparton. Mit gondolhatott, aki arrajárt?… A ferrarai hercegi pár!… Sós szél borzolta fésületlen hajunkat, alkonyult, mire felébresztett. „Hercegnőm, – van még háború?”… kérdezte álmos szemét dörzsölve. Van, ó Istenem, – nem lehet átaludni!
Csak megérteni lehetne ébren!
A vasúti állomás tájékán szörnyű csődület. Szegény emberek, rongyos munkások, a vézna asszony sírva és alázattal viszi ura után a kis bugyrot, bambán lépked nyomukba néhány gyerek. Majd harminc-negyven férfi egy csapatban, összefogózva, együtt dülöngve szinte, – akár üres nádfejek a szél iránt, – horvátul ordítottak, éljeneztek is, nehéz alkoholfelhő szállt előttük. „A háború!” Nagycsípőjű, citromsárga és egyébszínű blúzos cselédek tipegtek riszálva kétoldalt mellettük s ők is visítottak: „El-i-jen!” Egy percig néztem őket, – aztán nekidőltem egy távíróoszlopnak és sírtam… A tömeg volt!
Ezt az utazást is nehezen felejthetném. Egy harmadosztályú kocsiba zsúfolódva fiumei katonatisztnékkel, – a férjük után szaladtak valahová, még egy búcsúszóra. Sokan voltak, szépen kiöltözöttek s még nagyon benne a tegnapban, a garnizon asszonyainak apró klikk-pletykáit folytatták, – szúró, eleven szókkal szidtak egy ezredesnét. De egy koszorúba-fésült fiatal szőkére emlékszem, minden pillanatban várandósra, – mereven ült a sarokban és hosszú pillái alól folyton szivárgott a könny. Egyre többen szálltak be, gyerekek, öreg nők, – emberségből át kellett adni a helyet, kiszorultunk a folyosókra, szinte még kijjebbre, kis gyerekeknek ott ágyaztak plédekből, kofferekből. Éjfél után kinéztem egyszer, ismeretlen építésű, csinos, falusias hely, zokogó asszonyok, búcsúzó katonák. „Laibach.” Merre nem kalandozott el a „fiumei gyors” velünk?… Másnap délutánra voltunk Pesten.
A vonatnál, – vagy odább valamivel egy ember szaladt felém, kivel mindig szívesen pajtáskodtam s türelemmel voltunk egymás hóbortjai iránt. Jól fűtött szalonban, esti teánál sok mindenről lehet beszélni felelőtlenül! Most felémrohant, megragadta a két kezem és kiáltott: „Üdvözöllek e csodálatos napon! Örvendjünk! Kortársak vagyunk!” A torkomba, fejembe szaladt a vér, el kellett fordulnom, hogy rá ne kiáltsak: „Pojáca!” Soha az életben többet jó szemmel nem nézhetek rá!
Mások is jöttek és mondták fejcsóválva: „Mi volt itt tegnapelőtt! Ezen a cinikus, fád Pesten, – ha látták volna!” De mi nem láttuk, nem tudtunk semmit, sohasem éltünk újságpapírossal.
…Már egyedül bolyongtam itt, – megzilált utcákon, elváltozott kirakatok közt. Mennyi háborús iparcikk, tiszti felszerelés egyszerre! Az üzlettulajdonosok fiai is elmentek? Kinek gyűjti pénzét, kinek spekulál, ha a fia el talál esni? Termoszüveg, öngyújtó, konzervnyitó, ágyzsák, hátizsák, ivópohár, töményspiritusz, masina, pláid, sebtapasz, vatta, selyemalsók, revolverek. Milyen friss, eleven dolog is szokott lenni a csomagolás, az indulás valahová! S most milyen szívetszorító, kegyetlen mindez!
A könyvkereskedőmhöz bemenekülök! – Ott ül a kis vézna házaspár a kassza mellet, az üres boltban, az arcuk ragyog rám lelkesen, boldogan. „Most megtanítjuk a kutya szerbeket!” Kérdem, árulnak-e valamit? „Bizony, csak haditérkép megy, húsz fillér darabja, – egy nap háromszázat is elvisznek!” Az hat korona egy nap alatt! „Bizony nem több, – mosolyognak, – de nem baj, ha tönkremegyünk is, a kutya szerbnek megmutatjuk!” Egy nagy angóramacska ült az elszánt menyecske ölén, – jól ismertem, kissé különc, de érdekes egyéniség. „Hát Bolyhos nem megy a háborúba, – rác torkot harapni?” kérdem. „Isten őriz, – még sebet kapna!” – nevet és magához szorítja ijedten. – Nem csoda, – gyermektelenek, hát ragaszkodnak a szép macskához.
