Tóth Árpád: Vértesy Gyula: A vér és egyéb történetek
Tóth Árpád: Vértesy Gyula: A vér és egyéb történetek
Hivatalnok-páriák. Például a vérbajos Tóth Pista, aki vad, különc elkeseredéssel búvik meg hivatalában, mint a sebeit nyaldosó vad a barlangban, s innen csattogtatja fogait a távoli emberekre és a távoli istenre, akin külön, torz bosszút vél állani azzal, hogy rettenetes betegségét tovább plántálja, csenevész utódokba… És a többiek: Kerecsendy és Csuzy írnok urak, a gentry-múlt rongyaival, züllött és megható büszkeségükkel, halk és nekibúsult filozofálgatással az akták mellett, hogy Vretyil, a jött-ment, cseh irodaigazgató meg ne hallja a szomszéd szobában… Vagy Müller a számtiszt, aki a hónap huszadikán még születésnapi vacsorát tud kikínlódni kétéves porontya ünneplésére, de elfogy az olcsó bor, a vendégek dohogva távoznak, az ember sopánkodik a hiábavaló pénzpazarláson, és Müller úr, az ünnepelt poronty ágyacskájának dűlve siratja magát… Vértesy Gyula elbeszélő tehetsége ezekben a hivatalnok-novellákban érvényesül legegyenletesebben. Kerek, egyszerű kompozíció, sallang nélküli nyelv, némi jóízű bőbeszédűség, mintegy az anekdota-mondás és a részvét közlékenységének elegye, hivatalnok-milieu-k és alakok biztos rajza – ily tulajdonságok dicsérik a novellákat. A vaskos kötet egyéb darabjai is szimpatikusak. Ezekben eltűnnek a tiszta és világos kontúrok, de ami elmossa őket: mélyről, melegen és bőven buggyanó líra. Ez a líra nőkről sír, a kicsi, kedves nőkről, a könnyen meghódíthatókról és még könnyebben eltántorodókról, az üresekről, rosszakról és édesekről, akiket mégis szeretni kell, kesernyés agglegény-búval meditálni róluk újra meg újra, a csöndes, kedves házi tűzhely örök nosztalgiájával. És irodalomról is sír ez a líra: a kötet igen sok novellájában író az egyik alak, el-nem-ismert, lassan filiszterré szürkült író, ezzel a méla, meg-megújuló rezignációval: nem kár, a szerényebb tehetség ne törtessen, húzódjon meg valamely hivatalzugban, csináljon periratokat vagy ítéleteket, pohosodjék… és mégis: milyen jó lehet künt, a nagy vizeken, tépett lobogóval, tört árboccal… mint a kis sánta Tarnai, a poéta, tán elzüllötten, de írónak maradva… Lehetetlen mély meghatódás nélkül olvasni ezeket a sorokat. A kritikus nem folytatja tovább, az író írja szeretettel az íróról: Vértesy Gyula sok, hosszú év el-ellankadó írói küzdelmei után sem szürkült filiszterré: testvér maradt, író maradt…
