Füst Milán: Egy kis művészről
Füst Milán: Egy kis művészről
A Mária-Terézia téri elemi iskola ötödik osztályú növendékéről, Baranyai Ferencről szeretnék néhány olyan szót szólani, mely figyelmet keltsen e kisfiú iránt, akinek élete és művészete engem végtelenül megragadott.
Egy tizenkét gyerekes bakter fia ez a kis ember. Temperamentumos, céltudatlan, izgatott művészlélek, fellépése biztos, máris kissé modoros. Életét abban a kis művésztársadalomban éli, mely a napközi otthon apró, szurtos kis művészeiből tevődik össze. Van egy zenész barátja (irigylésre méltó gyerek, mert mindenki szereti a zenét, mondja róla hősünk), s van néhány rajzoló.
Ő is rajzol, mégpedig folyton. S a legcsodálatosabb eredménnyel. Az ember szemei előtt, ha nézi rajzait, a lélek fénye – a rejtelem fénye lobban fel, s vele az a gondolat, hogy a lélek nem üres, mikor e földre téved, hanem magával hozza a túlvilágról az anyag iránt való szeretetét és rokonérzését –, s csakis ezért lehetséges, hogy színét, formáját, mozgását annyira átérezni képes, mintha már benne élt volna, mintha emlékeznék reá.
Mint mondottam, kis hősöm folyton rajzol. Az érdeklődő rajzait a Mária-Terézia téri elemi iskolában megtekintheti. Vannak tökéletesen művészi színvázlatai, tréfás meseábrázolatai – kompozíciói tanítójáról és társairól –, s mindenkit, aki kívánja, lerajzol úgy, hogy legalább néhány vonala rajzának meg fogja hatni és elismerésre fogja késztetni a hozzáértőt. Vannak rajzai a tornaóráról, melyek a lélek primitíven művészi, ősi látására vetnek világot.
Ennyi az, amit róla most mondani tudok, mert félő, hogy e kis ember iránti meleg rokonérzés elragadtat. S ezenkívül, hogy tehetséges zenész, s mint afféle tizenegyéves kódorgó, egy moziban délelőtt magában zongorázni tanul, nagy nyelvérzéke van, s hogy végtelen szerény. E gyermek igen nagy tehetségéről meg vagyok győződve.
