Felvinczi Takács Zoltán: Máramarossziget és Hollósy Simon
Felvinczi Takács Zoltán: Máramarossziget és Hollósy Simon
Áprilisi napjaim első hangulatába mintha valami különös megértés szövődött volna most, hogy hosszú távollét után újra az ország északkeletén jártam. Egy kultúregyesületi felolvasásom miatt, mely a Távol-Kelet festőművészetéről szólt. Szűkebb hazámmal szomszédos a vidék. Mikor ott járok, olyan kis oedipusi érzés fészkelődik bennem. Eszembe jut Turgenyev kiáltása az orosz szfinxhez: „Te vagy az Karp, Szidor, Szimjon!… Mióta lettél Te szfinx?”
Mindig úgy érzem ilyenkor, hogy szellemi életünk új forrásai valami magasabb törvény szerint nyílnak egyre nagyobb számmal a keleti részeken, hol a különböző népelemek keveredése univerzális fogékonyság kifejlődését kell hogy eredményezze.
Úgy találtam, hogy az a közönség, mely az európai gondolkozástól teljesen idegen művészeti kérdések fejtegetésére minden különös készültség nélkül is reflektálni tud, vagy a temperamentumnak az a simulékony melegsége, mellyel a szigetiek népszerű Ady szavalója – Heller Sárika – adja elő a japán költők verseit, már nem tartozik a magyar vidékről alkotott hagyományos fogalmak keretébe.
Mi sem természetesebb, minthogy e benyomások után azt kérdeztem, milyen megértésre talál itt a szülőföldjén egykori mesterem, Hollósy Simon, a magyar hibákba oltott nemzetközi művészlélek?
Nahát az összeveszés, az megtörtént itt is! A festőiskola técsői és szigeti nyaralásai itt is disszonanciába csattantak ki, mint annak idején Nagybányán. De az emberek már belátóbbak. Még a polgáribb felfogásúak is. Nem akarják már elvitatni az Öregtől a javíthatatlanságnak azt a kis jogát, ami őt biz’ Isten megilleti. Beletanultak hát abba, hogy a művészt külön mértékkel mérjék, s aki teheti, szeretettel gyűjti s megbecsüli képeit.
Igen. Máramarosszigeten van már művészet. Akárcsak Nagybányán és Szolnokon. Vannak gyűjtők és megértők is, kiknek érdemeit le kell szögeznünk. Így kívánja a becsület.
A református líceum öreg könyvtárában láttam Hollósynak két ifjúkori tanulmányát.
Egy női fej. Bizonyára az akadémián készült. Tárgyilagos formakeresés eredménye, erős tónusellentétekkel, még minden egyéni artisztikus törekvés híján. – De hol az iskola, melyben párja akad? Látjuk a kiállításokat évről évre, s bennük a tehetetlenül küzdőket, kik nem tudnak egy szerves összefüggést egyszerre átérezni, vagy egy igénytelen festői jelenséget szilárd tónusegységbe hangolni.
Hollósynak már ezen a fiatalos munkáján is érzik a szigorúan megszabott conditio sine qua non határtalan tiszteletben tartása, a szélsőséges komolyság szerencsés találkozása a villámgyorsan reagáló felfogással.
Egy kopott imakönyvet és olvasót ábrázoló kis csendélete szintén sötét alaptónusokba ágyazott. Széles és könnyű ecsetvonásokkal készült. Technikája ennélfogva élénken emlékeztet egyes olasz festőkre a barokk temperamentumos korszakából. Crespí, Stozzi, Tiepolo jut hirtelen eszembe. Amellett a formák minden legkisebb részletének, a tónusok minden fokozatának hiánytalan éreztetése.
A sors úgy akarta, hogy e tanulmányok összegezése, Hollósy első korszakának művészi betetőzése is a festő szülővárosába kerüljön. Csapody Sándor úr tulajdonában láttam a híres kukoricafosztást 1885-ből, a még mindig kevés ember által ismert eredetijét annak a kis Hanfstaengl-féle fotográfiának, melyet Hollósy-tanítvány koromban, sok társamhoz hasonlóan kegyelettel tartogattam legintimebb felszerelésem közt.
Egy életkép! Adomázó novellisztikus témája olyan, amilyent ma félve kerül nemcsak a festő, hanem a múzeumlátogató is. Majdnem sablonosan elgondolt jelenet. Nem is igen vezethető vissza a művésznek valamely személyes élményére. És mégis mennyire különbözik minden hasonlótól, ami magyar festő ecsete alól került ki. Hol párosul ilyen tárgy a kompozíciónak hasonló festői lendületével? A kukoricacsövek halmazára vetett suba és a merészen hajló alakok magyarosak, parasztosak. De mintha egy Tiepolo vagy egy Makart lélegzete dagasztaná a népies formákat.
Az ecset finomsága díszére válnék a leggyakorlottabb hollandusoknak is. Az élesen megfigyelt, teljesen átértett és hiánytalanul visszaadott formák Leibl festményeit juttatják eszünkbe.
E hasonlatok azonban nem vetnek világot arra, ami ez alkotásban a legértékesebb. A magyar kortársakkal vont párhuzam se vezet a kép artisztikumának lényegéhez. Mert az nem egyéb, mint egy teljesen egyéni művészi erotikával átérzett, minden egyéb értéket uraló tónus. Tehát nem a fenntartás nélküli természetutánzás, mert arról itt nem lehet szó, hanem a meglátás, az érzés teljes mélysége, az egyéni temperamentumnak megfelelő erőnek alárendelve.
Ez maradt Hollósy művészi hitvallása akkor is, midőn sokévi szünet után a kolorizmus jegyében kezdett újra dolgozni. Tájképek képviselik ezt az új korszakot. Kiváló helyet foglal el köztük két técsői részlet, az egyik Altmann Ferenc úr gyűjteményében, a másik dr. Heller Zsigmond tulajdonában. Ezek már az impresszionizmus szellemében, nagymozgású ecsetvonásokkal, sok színnel festett képek. Amilyen finomak, éppoly mélyek és gazdagok. Beszédesek, mint a hallgató természet, és szintén egy-egy különös melegséggel átérzett tónusérték uralma alatt állanak. A gyakorlatlan szem úgy érzi, mintha e képekből hiányoznék az utolsó ecsetvonás, a legnagyobb nyomaték. Pedig ellenkezőleg, éppen ebben az egyéni mérték szerinti lefokozásban rejlik abszolút művészi értékük.
A Hollósy-festményeken kívül még egy dolog hatott rám különös erővel Szigeten. A meg nem festett képek tragikuma. Milyen ragyogó pályafutás lehetett volna a Hollósy Simoné! És nemcsak az övé, hanem József bátyjáé is, ki annak idején szintén büszkesége volt a müncheni akadémiának, míg bölcselő hajlamai a buddhizmus tanulmányozására nem terelték. Milyen hatalmas impulzust adtak, milyen szolid mértéket szolgáltattak volna a Hollósy-képek, ha nem maradnak képzeletben lobogó bolygótüzek, hanem formává szilárdulnak. Így csak alapérzésük él azoknak emlékezetében, kiknek alkalmuk volt a mestert kritikus idejében figyelemmel kísérni. Titokzatos sejtető nyelven szólnak ez emlékezések mint valami magyar szfinx, mint az áprilisi napfényben fehérlő máramarosi havasok.
