7. jelenet
7. jelenet
Alispán: Komisz, utálatos munka, amit Pestről a nyakamba sóztak. Rám diktálták, rám erőszakolták, a főispán, meg az államtitkár. A minap felcitált, külön audiencián fogadott és félóra hosszat magyarázta nekem, milyen égető szüksége van a kormánynak erre az átkozott bányabéri szerződésre. De kegyelmes uram – mondtam neki –, nekünk fontos politikai missziót kell teljesítenünk a perifériákon, mi nem aprózhatjuk el az energiánkat, a tekintélyünket holmi apró-cseprő üzleti vállalkozások nyélbeütésével, amilyen ez a bányabéri szerződés. „Mit, politikai misszió! – fortyant fel a Kegyelmes. – Ez a bányadolog igen is fontos politikai misszió!” – Hallottál már ilyet? Ez is politikai misszió!…
Szolgabíró: Ravasz dolog.
Alispán: De most már tudom, mi a háttere ennek a komédiának. Hallgasd csak. (Levelet vesz elő, kibontja.) Ezt a levelet tegnap kaptam, s ez bírt rá, hogy a mai igazán vadásznak való szép napot ebben az átkozott fészekben töltsem. A levelet egy jó emberem írta a minisztériumból. A nevét persze nem árulhatom el. Hallgasd csak: (Olvas.) Kedves Barátom! A minap szó esett rólad. Nem is gondolod, hogy hol. A lipótvárosi kaszinóban. Az új százmilliós kölcsönről folyt a diskurzus. Ezt a kölcsönt Wanderer, az ösmert bankigazgató hajtja fel Bécsben és Párizsban. Ez a Wanderer a províziónak egy egészen új formájában fog részesülni. A kormány szénterületeket vásárol tőle – gavallér áron. Egy ilyen szénterület van a te vármegyédben is, a frugagórai. Azt is megveszi a kormány Wanderertől. Ezért kell néki a bányabéri szerződés. A minap, hogy fent voltál Pesten, panaszkodtál nekem, hogy idefentről micsoda kellemetlen megbízásokkal vegzálnak, említetted ezt a bányahistóriát is. Hát most már tudhatod, miről van szó. Mikor jössz fel megint? A feleségem csókoltat a pompás foglyokért. Satöbbi, satöbbi. (Zsebre teszi a levelet.) – Hát ez az a fontos politikai misszió!
Szolgabíró: Pedig szén aligha van itt, ebben a határban.
Alispán (vállat von): Mi közöm hozzá? Te legalább tudod, miért töröd magad. A minap a főispánnal beszéltem a dologról, azt mondta, ha gyorsan nyélbe ütöd, központi főszolgabíró leszel. Fel is hatalmazott rá, hogy ezt veled közöljem. De én, mit kapok én? Mit kaphatok? A főispán olyan erősen ül a székében, mintha oda lenne vasalva. A képviselőséghez nincs meg a kellő aprópénz. Bizony én ezt az egész ronda komédiát nobile officiumból csinálom végig. Nobile officium! Mulatságos, mi? Egy csirkefogó falusi kuruzslóval cimborálni, rossz szagú oláh parasztoknak a hasába gyereket beszélni! Nobile officium!
Szolgabíró: Pedig ennek a hőn óhajtott bányabéri szerződésnek a dolga már rendben lenne, ha nem lenne ez a pár magyar és román család, akiknek legelőjét három esztendő előtt, a tagosításkor eltagosították. Ezek vonakodnak aláírni a szerződést. Azt hiszik, hogy azért vehették el tőlük a legelőt, mert akkor aláírták a tagosítási jegyzőkönyvet. Tudod, milyen ez a nép! Jobban fél az aláírástól, mint a tűztől.
Alispán: A legelő? Arról már az imént is beszélt az a boszorkánymester. Csak nem arról a rongyos ötven holdas tisztásról van szó, a hozzáférhetetlen Friga Gora oldalán?
Szolgabíró: De arról.
Alispán: De hiszen ez gyerekjáték! Ezt visszaadhatjuk nekik. Tudom, hogy szegről-végről úgyis valamelyes joguk van hozzá. Emlékszem, az enyhádi gróf formált hozzá jogot valami háromszáz esztendős adományozási levél alapján. Csak azért kellett neki a legelő, hogy a pásztorok el ne riasszák a szarvasokat. De hiszen majd én beszélek vele. Azt hiszem, fel akar lépni követnek. Biztosra veszem, hogy vissza fogja adni azt a legelőt. A legrosszabb esetben olcsó haszonbérbe. Ezt igazán könnyen intézhetjük el.
Szolgabíró: Lásd, ez nagyon okos gondolat.
Alispán: Micsoda ember ez a pópa?
Szolgabíró: Húsz esztendeje ismerem. Nehéz legény ez is! De nézd, már itt is vannak.
