Bálint Aladár: Oberon
Bálint Aladár: Oberon
Weber Oberonját 1826. április 12-én mutatta be a londoni Covent Garden színház. 1840-ig majdnem mindegyik német színpad felvette műsorába. Koppenhága–Riga–Stockholm után 1876-ban Párizsban is színre kerül. Ez az utolsó előtti dátum. Az utolsó: 1914. február – Budapest. Szóval ma már talán kissé felesleges, hogy Weber 88 éves operájának az életre való jogát vitassuk. Nyolcvannyolc esztendő rostáján elég név hullott a semmibe, elég színpadi munka ment feledésbe, és ha Weber utolsó – bár nem a legerősebb – művét nem nyelték el az operaházi archívumok, bármily fogyatékos legyen, remény van arra, hogy valahogyan csak átél további néhány tíz esztendőt.
Ezeket előrebocsátva elsősorban a színpadi és zenekari munka értékelésére szorítkozunk. A kritikusoknak igazuk volt abban, hogy Oberon muzsikáját megviselte az idő, viszont igaza van a közönségnek is, mely azzal, hogy Oberon minden előadásánál megtölti a magyar királyi operaház nézőterét, a produkciót becsüli meg, és elnézi az opusz hibáit, hogy abban és ott keresi az élvezetét, ahol találja, és ami szín, elevenség, izgalom a muzsikából és szövegből hiányzik, azt káprázatos színpadi képek ragyogásából, kiváló módon vezetett zenekar produkciójából szürcsöli ki nagy szomjúsággal. Végül igaza volt az operaháznak is, hogy színre hozta, ha nagy későn is Oberont, mert ezzel csak teljesebbé tette műsorát.
A mese dekoratív értékei felfokozva, elsőrangú jelentőségre emelve érvényesültek a rendezésben. Eredetileg is spektakulum volt Hüon de Bordeaux herceg kalandjainak dramatizálása, most sem sokkal több, mint néhány ragyogóan artisztikus kép felsorakoztatására való alkalom. Bánffy gróf díszletei ismét kitűnőek, a rendezésben ismét sok az artisztikum, lelemény, ízlés.
Igaz, hogy Marschalkó Rózsi nem tenorista és Gábor nem bariton, de ezt talán Weber se vette túlságosan szigorúan.
