XI.
XI.
A következő nap a tizedik nap volt, amelyet a Serpolette az óceánon megtett. Ezen a napon Annie lázasan járt-kelt, és háromszor is közeledett a herceg felé, hogy megszólítsa. De csak negyedszer merte megszólítani.
– Arra akarlak megkérni – mondta alázatosan –, engedd meg, hogy néha veled legyek.
A herceg nem nézett rá.
– Nem hiszem – felelte lesütött szemmel és fanyarul –, hogy helyes volna, ha… Én nem volnék mulatságos társaság a számodra.
– De igen… de ha én kívánom… ha én kérlek rá.
A herceg fanyarul rázta a fejét.
– De ha én szeretném. – Csak melletted akarok lenni. – Csak azt engedd meg, hogy néha ideszaladjak.
A herceg megrázta a fejét.
– De miért? – kiáltotta Annie kétségbeesve. – Mikor mondom, hogy nekem kellemes volna.
– De énnekem – felelte fanyarul a herceg – nem.
Annie elsápadt, könnyes szemmel megfordult és elment. Tétovázva és lázasan bolyongott a hajón ide-oda. Néha leült pár percre, azután zaklatottan továbbment.
Délután a herceg Vannonival találkozott a folyosón.
– Már vége az énekleckének, Vannoni? – kérdezte tőle.
A dalmata a vállát vonogatta:
– Nem lesz több éneklecke – mondta zavarodottan.
– Nem… lesz…?
– Nem. A nagyságos asszony azt mondta… fárasztja. Beszünteti.
– Hm… Jól van Vannoni.
A dalmata elment és a herceg elgondolkozva nézett utána. Egész nap töprengve járt-kelt és éjjel nem tudott elaludni. Másnap korán kelt és pihentebbnek és nyugodtabbnak érezte magát, mint az elmúlt napokban. Korán délelőtt azonban meglátta Félixkét átszáguldani a fedélzeten.
– Hová megy? – kérdezte tőle.
Félixke sápadtan állott meg.
– Vannonit keresem – felelte remegve.
– Miért? Minek?
– Annie küldött…
A herceg meglepetve nézett az órájára.
– Annie már felkelt?
– Már régen.
– No és…?
– És üzeni Vannoninak, hogy jöjjön, mert ma már délelőtt is lesz énekóra.
A herceg megdöbbenve bámult Félixkére. Félixke dideregve állott előtte. A herceg azután legyintett, hogy elmehet, és Félixke boldogan elszáguldott.
A Serpolette simán és gyorsan úszott előre a nagy vízen, de a fedélzeten a napok még lassabban teltek, mint eddig. A hajó levegője fülledt volt, és az emberek szorongva és bágyadtan jártak-keltek rajta. Az órák olyan lassan vánszorogtak, mintha fájt volna előrehaladniok. Mindenki úgy érezte, hogy történnie kell valaminek, hogy rögtön történik valami – de az órák vánszorogva haladtak előre, és nem történt semmi.
Eltelt az utazás tizedik napja. Azután eltelt a tizenegyedik nap is. Ekkor estefelé nyugtalan lett a tenger. A herceg tíz óra tájban lefeküdt, de nem tudott aludni. Lüktető homlokkal fetrengett az ágyán, és sajgó szemmel próbálta az álmot magára kényszeríteni. Tizenegy óra után halk kopogtatás hallatszott az ajtaján. A herceg felugrott és kinyitotta az ajtót. Szedlák állott az ajtóban, és csendre intően emelte fel a kezét.
– Mi az, Szedlák? – kérdezte meglepetve a herceg.
– Kérem fenségedet – mondta suttogva Szedlák –, jöjjön ki ide a folyosóra.
A herceg ruhát vett magára és kiment.
– Miért van itt ilyen sötétség? – kérdezte halkan a herceg.
– Én csavartam le a lámpát, hogy bennünket ne lássanak.
Egy negyedóra hosszat vártak meglapulva a folyosón. Ekkor a folyosó végén halk és óvatos mozgás támadt, de a mozgás nemsokára megszűnt. Ismét csend lett. A herceg meg akart mozdulni, de Szedlák visszatartotta.
– Megnézem, ki az.
– Még egy kis türelmet kérek, fenség.
Újabb hosszú negyedórát vártak, ekkor a folyosó végén megint mozgás támadt. Két meztelen könnyű talp mozgott óvatosan előre. A lépései neszét alig lehetett hallani. De hirtelen két másik lábnak egy dühös toppanása hangzott fel, a két meztelen láb megállott, a folyosó végén felcsavarta valaki a villamos lámpát, és a villamos lámpa fényében ott állott a meglepett Vannoni, aki meztelen, könnyű lábbal lopózkodott előre és Ridarsky, aki a sötétségben várt rá és most elébe toppant.
Vannoni meg volt lepetve, de nem volt megijedve. Ridarsky sápadt volt és reszketett a dühtől.
– Mit keresel te itt? – rivallt rá recsegve, de halkan Vannonira.
Vannoni vonogatta a vállát.
– Mit keresel itt, bitang? – mondta sziszegve Ridarsky.
Vannoni összevonta feketén ívelt nagy szemöldökét.
– Mi köze ahhoz magának? – kérdezte fenyegetően.
– Majd megmutatom neked, hogy mi közöm…! Itt nincs helyed, ide nem szabad jönnöd, és eltakarodol innen.
A Vannoni fekete szeme szikrákat szórt:
– Magának nem szabad idejönnie – felelte kihívóan. – Magának nincs itt helye. A hajóhídon a helye.
– Takarodj innen!
– Takarodj te…!
Ridarsky felhördülve nyúlt a zsebébe a revolveréért. Vannoni egy villámgyors mozdulatot tett, és a lámpafény megcsillant a magasra emelt késén. Ridarsky hátraugrott és felemelte a revolverét.
De ekkor közéjük lépett a herceg. Mind a ketten meghökkenve és elfogódva bámultak fel magas alakjára, és az egyik kéz reszketve eresztette le a revolvert, a másik reszketve eresztette le a kést. A herceg arca égett a szégyenkezéstől.
– Te – mondta Vannoninak –, takarodj a helyedre.
Vannoni rögtön megfordult és elment.
– És ön – mondta Ridarskynak a herceg –, ön… ön is… menjen a helyére.
Ridarsky sápadtan állott előtte. Hideg szeme körül mély karikák voltak, a szemét lesütötte, vékony szája összcsukva vonaglott. Megmozdult, hogy elinduljon. De nem tudott elindulni. Sápadtan és remegve állott és vékony szája kínosan vonaglott, mintha egy hangos kiáltást szorítana vissza. A herceg figyelmesen nézte sápadt arcát.
– Induljon már – mondta neki csendesen. – Nyugtalan tengerünk van és a hajónak nincs vezetése. – Szégyen, hogy valaki, aki katona volt, elhagyja az őrhelyét. – Ezért bomlik fel minden fegyelem a hajón.
– A fegyelem nem azért…
Ridarsky hevesen és kihívóan akart válaszolni. De azután abbahagyta ezt a mondatot és összecsukta a száját. Összecsukott szája kínosan vonaglott egy ideig. Aztán felnézett a hercegre. Hideg szeme szenvedve és elborultan feküdt a mély karikák között, a szája mégegyszer megvonaglott, azután kitört rajta az a hangos kiáltás, amelyet visszaszorított.
– Mit bánom én! – jajdult fel halkan. – De én… én őt nem engedem…
– Ön…
– Én – őt – nem – engedem… És ha ön nem vigyáz rá, – én – őt – nem…
– Önnek nincs joga rá, hogy…
Ridarskynak ekkor újra megvonaglott a szája, és az ajkán szinte sírva buggyant ki:
– Ne engedje őt…! ne hagyja őt…!
A herceg álmélkodva és megdöbbenve bámult a Ridarsky arcába. Ridarsky szégyenkezve, sápadtan és vonagló szájjal állott előtte egy ideig, azután gyorsan megfordult és elment.
