Laczkó Géza: Háborús nő
Laczkó Géza: Háborús nő
„Ember perverz, Isten végez.”
(Egy nagy magyar humorista.)
(Egy nagy magyar humorista.)
Ha az Opera homályos földszintjére léptem a nyitány alatt, ő már ott ült valahol egy sarokban diszkrét zseblámpájával görnyedve a vastag partitúra fölött; a hangversenyterem szélső székén is őt láttam egyszínű drapériába csavargatva, melyet csak két gombostű tartott ruhává össze, egymásra csapott térdei alatt messzire világított a szürke selyemharisnya; a tárlaton egyhelybe fagyva merengett valami képen foxis fejtartással, s köszöntésemet személyes sértésnek vette; zsúron Adyt suttogott a zongorának dülleszkedve; hogy lelkembe lásson, kihívott a Hűvösvölgybe baráti sétára, s mikor át akartam ölelni, fájdalmas ajkvonaglással húzódott odébb: „Maga nagy gyerek!”; „Hogy van, drága Ignotusom? Elutazott-e már Ady? – fogadta a villanyoson kalapemelésemet; Sarasate hajfürtöt adott neki, Anatole France-szal egy svájci hotelben lakott; d'Annunzio” utána fordult Velen… pardon, Veneziában; az Excelsior bárban pezsgőt ivott a barátjával, míg férje az ötforintos nőcskét tangta fel s alálötyögve a kis teremben; a korzón harisnyakirakatot ült délben; ölelgetőzve fiákerezett Gödöllő felé; egy héten kétszer csalódott és fürdött; Gerbaud-nál tízóraizott egy órakor; egyébként nem evett, mert az hízlal, de ivott, mert az elegáns; ha mámoros volt, tapinthattad, mint ritka művű ereklyét; meg kellett nézned, hogyan teniszezik a szigeten s a romok szúnyogjait kellett hessegetned vékony vagy kövérkés bokáiról, miközben Strindbergről nyilatkoztál egyenes felszólítására; míg a társaság a szalonban ámolygott, izzó szemmel tapadva rád a félsötét hallban, mélabús Chopint kopogtatott; biztatott, hozd össze kis nőkkel, nem fogja lenézni őket; a kis szánkán mögötted lágyan ollózta össze combodat s nyakadba szórta cigarettje hamvát; a Női Lyceumban zöld harisnyát húzott Maupassant-előadásodhoz s enyhe sötét lilát Flaubert-hez; csevegve, nevetve kígyózott eléd, bármerre jártál. Ez volt ő mint leány és asszony.
Meghalt? Téli álomra bújt? Kivándorolt? Mit tudom én! De eltűnt.
Ó, nagy Moliére-je e précieuse ridicule-nek, világháború, elsöpörted s talán örökre, ezt az agya s vére tüzében égő nyálkás csigalényt.
Most napközi otthonban felügyel kis taknyosokat, feminisita irodában listát vezet, ágytálat hord és kötést vált, nem fél a vértől, füle nyöszörgéshez, keze munkához szokik; tangó-táncosának most hósapkátköt s a hőssé lett sport-fiút őszintén siratja el; cigarettát tölt, gyűjt, adakozik s gyakorolja a testi és lelki irgalmasságnak minden cselekedetét. Kis hiúság, kis flört, a háború sötét felhője alatt, ki bánja, ki sajnálja tőle, hisz szeret? Szereti, nem magát, betegen fotyforgó vérét, bágyadt bájait, de szereti az árvát kenyérrel, az anyát csecsemő-ingecskékkel, a nyomort pénzzel, a munkátlant munkával, a sebesültet ápolással, s kit-kit nem önöcske kis vágyával, de szükség s érték szerint; szereti a bakát, ki érte áll vízben-hóban, szereti Hindenburgot, ki érte zseniális, sánta katonát lépcsőn segít le, még az önkéntes őrre is rámosolyog.
Az a szent erő és akarat, amely kétfelé szegzi szuronyunkat, kirázta őt is dekadens kígyóbőréből, szalagot bont karjára, a könyörület árvácskáját szakasztotta gomblyukába, hófehér kötővel borította simára fésült haját s Nővé növelte a nőcskét.
