Bálint Aladár: Filharmonikusok hangversenye a Népoperában
Bálint Aladár: Filharmonikusok hangversenye a Népoperában
A Berliner Tageblatt egyik okt. számának hirdetései között, ugyanott, ahol oldalszámra sötétednek a csatában elesettek gyászjelentései, jó néhány oldalt tettek ki a tervbe vett hangversenyek hirdetései. Kemény elszántság, mindenen való felülkerekedés dacos öntudata érzik ki a hirdetések tömkelegéből.
Száz meg százezer testvér, apa, fiú lövőárkokban, sáncokban, várakban, hajókon, idegen országok területén verekedik, vérét ömleszti, ezalatt odahaza egyetlen csavarnak, szegnek sem szabad kihullni a nagy gépezetből. A komoly napokat munkában töltik az otthonmaradottak, dolgoznak a harcolók helyett is, orfeumok, mulatóhelyek üresek, léha mulatsággal, pénzfecsérléssel tölteni az időt mindenki ellen való vétek, de a művészet az hozzátartozik – érzésük szerint – a mindennapi élethez (nem luxus, szükséglet) éppen úgy, mint az alvás, ruha, tisztálkodás, mint a szén, cukor, vasút, kövezet, világítás.
Ez Berlin.
Budapest az más.
Máskor bosszantó mód torlódik hangversenyre hangverseny. Nem gyászoljuk halottainkat mi sem mélyebben, komolyabban, mint a németek, de élni nem tudunk. Ha a filharmóniai társaság hetenként nem hangversenyezne, a zenekultúrába belekóstolt pesti ember tökéletesen meg lenne fosztva a muzsikától.
Kétszeresen fontos most a filharmonikusok szereplése. Zaklatott nappalainkra boldog esték fátylát teregeti, hetenként legalább egyszer visszaálmodhatjuk a békés időket. A Népopera óriási nézőtere megtelik minden péntek este közönséggel. Két korona a legdrágább hely. Akik ide jönnek, nem divatból, nem ékszermutogatás kedvéért teszik ezt; áhítatos elmerüléssel hallgatják a zenekar játékát.
A hangverseny kezdete előtt, ahogy elhelyezkedett e derék sereg, nyilván sokaknak eszébe juthattak a határokon túl harcoló katonáink. A prímhegedűs, hárfás, fagottista, klarinétos, a brácsás, gordonkás, a zenekar minden egyes tagja éppen úgy katona, mint az, aki a mannlicherellel, ágyúcső mellett küzd területünk épségéért. Ők is megerősítenek bennünket életre való jogunk, fennmaradásunk hitében. Az ő munkájuk is szikla, melyre kultúránk folyamatosságának reménységét felépíthetjük. Bizonyosság, valóság akkor, amikor körülöttünk recseg-ropog minden, amikor országok omlanak össze.
A filharmonikusok műsora, nagyon helyesen, egészen népszerű ezeken az estéken. Régi híveinket most még örömestebb látjuk viszont, mint máskor.
A III. Leonore-nyitány sohse avul el és nem tudjuk annyiszor hallgatni, hogy megsokallnók. Beethoven muzsikája e nehéz napokban még meghatóbb, még inkább mindnyájunkhoz szóló, mint egyébkor. Örök bölcsesség, biztatás, felülről jövő szózat.
