II.
II.
Ó, Juliska, Juliska, Hozzád könyörgök az utolsó napok lázában. Ha győztesen jönnék, arató erőkkel, elfordíthatnád arcod okolt büszkeséggel. De szenvedek, de végső perceim zúgnak és Te keresztény vagy.
Rám lépett a háború és eltiporta utolsó büszkeségemet, utolsó mentségét a létezésnek. Hittem nagy emberi ideák termésében, a szépség öleltető egyetemes hatalmában, hittem hitek halálán felépült szent emberiességben. Mit merjek most hinni és mit merjek tagadni? Én, a szerető betűk Donkisottja fegyvertelen kézzel, haszontalanul tántorgok s egyszerű vad testvérem káromkodik és fiatal testével csavarja be hazája megsebzett rögét. Ő nem volt szabadgondolkodó, szocialista, humanitárius, egyszerű fajember volt.
Miért kerülöm a fegyvert, mit akarok elejtett életemtől? Ha világhoz szokhatlan gyermekségem oda juttatott, hogy nem lehet tovább becsülettel élni, miért nem halok meg kiengesztelőn? Mi fog születni a világon, mely még célja irányába hajthat?
Hajolj felém, Juliska. Tíz év felrétegesedett napjain át éld újra a gyermek-magad, mikor az én ujjam mutatásán csodálkoztál először a nagy emberi szépségek felé. Akkori tisztaságodból, jóságodból küldj egy szót; hívj élni vagy küldj meghalni. Ne engedd, hogy életem értelmetlen szó, halálom vétett áldozat legyen.
