IV.
IV.
Másfél óra múltán:
– Tasziló bácsi!… Tasziló bácsi!…
– Mi az, Stefike?
– A Sárika, a Pimpike meg a Tusika… azt mondják, hogy ők is nagyon szeretnék hallgatni a mesét!… Szabad nekik is hallgatni?
– Szabad, ha nem szaladgálnak folytonosan, hanem csöndesen lesznek, és meg se moccannak. Aki egyszer felugrik, az többet nem jöhet vissza.
– És a Gretel is hallgathatja?
– De hiszen a Gretel egy szót sem ért magyarul!…
– Azt mondja, hogy az nem baj. Neki a mese még jobban tetszik akkor, ha nem érti.
– Hát én nem bánom. De a Gretelnek se szabad közben szaladgálnia.
– És hallgathatja a Tusika francia kisasszonya is?
– Hallgathatja. Legalább meglátom, milyen hatást tenne a külföldön.
– Mit mond, Tasziló bácsi?
– Csak azt mondtam, hogy mindenkit idehívhatsz, aki a mesét hallgatni akarja… de aztán csend legyen!…
Öt perc múltán:
– Hol volt, hol nem volt, még az óperenciás tengeren is túl, volt egy öreg költő, bizonyos Orfeusz nevezetű. Hogy a másik neve mi volt, azt már nem tudom bizonyosan. Azt hiszem: Ede. Igen, igen, most már eszembe jutott, csakugyan Orfeusz Edének hívták. Hát ez az Orfeusz Ede… egyszer csak mit gondolt magába?!… elővette a lantját, és kiment a pusztaságba, hogy megszelídítse a vadállatokat…
– De hát mért akarta megszelídíteni a vadállatokat?… Hiszen a vadállatok úgy szépek, hogyha harapnak!…
– Stefike, ne szólj közbe, mert akkor sohase lesz vége a mesének. Azért akarta megszelídíteni a vadállatokat, mert Apolló, a költők királya, megparancsolta, hogy mindenki, aki a költők nemzetségéből származik, éjjel-nappal a pusztaságban járkáljon, és ha szél fúj vagy jégeső esik is, akkor is mindig nyomában legyen a vadállatoknak, hogy lantjának zenéjével megszelídíthesse ezeket. Csakhogy azok, akik még Orfeusz Ede előtt indultak el a pusztaságba, mind igen rosszul jártak, mert vagy úgy összebarátkoztak a vadállatokkal, hogy még ezeknél is harapósabbak lettek, vagy pedig, ha nem akartak a vadállatokkal barátkozni, hát ezek megették őket. Azért az öreg Orfeusz azt mondta magában: „Megyek a pusztaságba, és lantom zenéjével meg fogom szelídíteni a vadállatokat, mert így parancsolta nekem az én uram-királyom!”…
– Ugye, Tasziló bácsi, ez az öreg Orfeusz bolond volt?
– Bizony, bolond, édes Stefikém. Mert a vadállatok már messziről meglátták, és azt mondták egymásnak: „Nézzétek, ott jön Orfeusz Ede, az öreg költő, aki lantjának zenéjével meg akar bennünket szelídíteni!… Szaladjunk el messzire, olyan fürgén, ahogy a lábunkat bírjuk!… hogy amikorra ideér, ne találjon senkit, akit megszelídíthessen, és nevethessünk rajta!”… És egy-kettő, a nyakukba szedték a lábukat, és ahányan voltak, annyifelé szaladtak, úgyhogy mikor a öreg Orfeusz Ede cammogva odaért, már csak bottal üthette a vadállatok nyomát.
– Hahaha!… Hihihi!…
– Ezen aztán az öreg költő nagyon elbúsult, és azt mondta magában: „Hát vigye el az ördög a vadállatokat! Nem gondolok többet rájok, hanem fölkeresem az én tündérkirálynőmet, bizonyos Euridike nevezetűt, és sokáig fogunk együtt élni, hogyha meg nem halunk.” Csakhogy hetvenhét év telt bele, amíg a pusztaságba ért, aztán másik hetvenhét év, amíg visszament, és eközben Euridike tündérkirálynőt, aki eltévedt az erdőben, a rossz szellemek elvitték az alvilág fejedelméhez, bizonyos Plútó Aladárhoz.
– Úgy hítták, ahogy a papát?
– Úgy biz azt!…
(Tasziló bácsi mind jobban belebonyolódik a mesébe. A hallgatóság egy kis idő múltán feszengeni kezd. Végre Stefike megszólal:)
– Tasziló bácsi, ez a mese nem szép! Meséljen mást! Mesélje el a Hüvelyk Matyi-t! Az nagyon szép!
(Tasziló bácsi megharagszik:)
– Eredj, te taknyos!… Már te is olyan szívtelen vagy, mint az anyád?!… Meg a nagyanyád?!… De megállj!… Neked már nem is leszek a házibarátod!…
(A többiekhez:)
– Hát gyerekek, aló-mars!… menjetek játszani!… A mesének vége!…
