Lengyel Menyhért: Scheiterhaufen • – Strindberg a Vígszínházban. – Reinhardt vendégjátéka.
Lengyel Menyhért: Scheiterhaufen •
– Strindberg a Vígszínházban. – Reinhardt vendégjátéka.
– Strindberg a Vígszínházban. – Reinhardt vendégjátéka.
Rettenetes színdarab. Komor, rideg épület, melynek szakadékain a gyűlölet vihara sziszeg és tajtékzik. Az örökös ellentét, ami férfi és nő közötti viszonyban – többé-kevésbé minden viszonyban – benne van, és ami a legszorosabban egymásra utalt emberekben: a családban lappang, a nyomorúság, ami a gyermekeket a szülők révén érheti, a borzasztó rombolás, amit egy rossz asszony okozhat egy egész generációnak – az emberi fajta egész szerencsétlenségére, falánksága és utálatossága – tízezerszeresen felnagyítva. Megborzadva és megdöbbenve bámulunk a színpadra, ez a színdarab úgy megráz bennünket, mint egy betegség. Ilyet csak Swift írt az emberekről – de ő metsző gúnnyal és vitriollal –, Strindberg vehemens indulattal, saját lelke tűzvészének veres fénye mellett rajzolta ezeket a setét vonalakat.
Lehet elutasítani, lehet felette méltatlankodni – ezt nálunk meg is tették –, de színházban soha bizonyosabban nem érezhető, hogy a genie suhog el felettünk, mint azokban az órákban, mikor a Scheiterhaufent, Wetterleuchtent, Vatert vagy Totentanzot játsszák. Igazságtalan – fogják mindig kiáltani –, hiszen az élet nemcsak ez – hiszen az életben megnyugvások is vannak és enyhe melegség –, és szelíd vonzódás van és égő odaadás – a rövid boldogság kis szigetei –, és egymáshoz láncolt emberek elmúlt esztendeinek ezer finom szálából szőtt emlék van – és órái a bölcsességnek és okosságnak, és szelíd megértése az életnek… igaz, a Strindberg világában mindebből nincs semmi… Ő nem a boldog genie, aki mindent kiengesztel és felold – ő a vad, kegyetlen, gigantikus, elfogult és igazságtalan.
Igazságtalan? El kell gondolkozni a dolgok felett. E sorok egy színházi előadás impressziójából íródnak – s most nem akarok, talán nem is tudnék leülni a ravatal mellé, ahol a Strindberg halottai feküsznek –, elvonni róluk a fekete lepelt s vizsgálni életüket, szenvedésüket… A sorsuk rettenetes – de a máglya tüzéből, mely elpusztította őket, minden családi tűzhelyen pislákol valami. Elfojtják – eloltják, de mindenütt van egy emlék, egy levél, amit magányos gyertya fényénél el kell égetni – mindenki visel a lelkében forradásokat, gyerekkorában kapott sebek helyén –, mindenkinek vannak borzasztó gondolatai azokról, akik legközelebb állanak a szívéhez. A végzet suhog felettünk – de az ember végzete nem a jövőjében, hanem a múltjában fészkel. – Ibsen sokat tudott erről – ő azonban, vértelennek, számítónak, hideg elgondolónak hat a viharos és ördögi Strindberg mellett, akiből halálos gyűlöletének és belső megindulásának zuhatagja ömlik.
Ez igazán minden, csak nem naturalizmus – és tévedés azt hinni, hogy nem Strindberggel a naturalizmus tér megint vissza a színpadra. Ez sötét romantikája az emberi lélek szenvedéseinek. A pokol nem naturalista kitalálás, és a Scheiterhaufennél úgy érezzük, hogy a pokol felett járunk.
Reinhardt, aki kitűnően érti a stílust, a darabot nem is a régi naturalizmus stíljében játszatja (úgy is lehetne, de az hiba volna), hanem mint egy hőskölteményt, mint egy fájdalmas ordítást, a nyugtalan lélek vonításának dermesztő hangjaival. A pesti közönség, mely a kedvébe járó kedves és békülékeny írókat szereti – a harmonikus megoldásokat és megnyugtató befejezéseket, most úgy érezhette magát, mint egy megelégedett és derűs polgár, aki a Lipót körúton – egész váratlanul – egy oroszlánnal találkozik.
