Tabery Géza: Der Wilde mann, roman von Andreas Latzko
Tabery Géza: Der Wilde mann, roman von Andreas Latzko
Könyv, melyet hosszú stúdiumok után s akkor írhat az ember, ha van mögötte egy rész abból az időből, amit életnek nevezünk. Ha megtanulta egyszerűen látni a dolgokat, s túlérkezett apró emberi komiszságokon. Jó ember könyve, úgy tetszik, hálásnak kell lennem az őszinte fejezetekért, hogy megmelengettek.
A „Vadember” egy vendéglő cégére, odafestették egy kis feldingi kocsma bejárata fölé, onnan néz elhagyottan, egyedül, nagy szomorúsággal a világba. S a városbeli ügyvéd úr leánya ilyen elhagyottnak akarja az eljövendő férfit, ilyennek is látja az elsőt, a másodikat, míg hosszú idő múlva rá nem eszmél egy valahol elhangzott igazságra: „Die Männer wollen nur ihren Willen haben.” Mellékes, hogy az első csak leszakította, a második magához láncolta. Hisz mindkettő ugyanegyet akart vele.
„Nur ihren Willen wollten sie haben.”
Ez a tudat mintha nagyon is elkeserítené a hősnőt… De évek múlva eljön egy harmadik férfi, bizonyos Otte gróf, kiben immár nem keresi régi álmodásai elhagyott emberét, a gróf sem tesz nagy ígéreteket, mégis-mégis – most nem oly visszataszító, ahogy a férfiak akarnak… Majd elmúlik ez a harmadik, utolsó ölelkezés is, az asszony amolyan önkéntes száműzetésbe megy, folytatja életét férfi, intrikák és minden kínzó analízistól mentesen.
Körülbelül ez a történés van elmélyítve Latzkó regényében. Szürkén, de nem egyhangúan, érdekesen, csakhogy színek nélkül. És itt disztingváljunk.
Vannak írók, kik egyebet törekszenek nyújtani az írás igazi lényegét tevő problémáknál. (Értem itt a szavak csiszoltságát, tüzét, a mondatok muzsikáját, mint például André Gide egynémely könyvében, és súlyos, új mondanivalókat, mint Anatole Francenál, esetleg szuverén hangulatadást.) Vannak, mondom, akik nem törekszenek ilyesmire.
Hogy lehetnek-e művészek ezek?
Azt hiszem, igen.
Művészei a saját felfogásuknak, mely nem esik talán egybe az írásművészetről alkotott mai nézetekkel, de én mindenesetre azoknak tartom őket. Mint ahogy a piktúrában annak tartok sok régi mestert, kinek öntudatosan fogalma sem volt arról, hogy szín és vonal a képírás lelke, s emellett örökreszólót alkotott.
Ebben a regényben él egypár ember, akit megszerettem, mert rokonszenvesek és plasztikusak. Velük tartottam, és néha, mikor úgy kellett volna, hogy velük együtt egy-egy vehemens élannal kitörjek a regény miliőjéből, ahol vágytam rá, hogy a szavak megkonduljanak, ott – nos ott sem ért csalódás. Mert nem kaptam ütést, sem megalkuvást, hanem csak valami erős szordinót a vágyaimra. S ahogy többször visszacsuklik a mese menete egy szomorúan meleg komolyságba, érzem, hogy emberei húsból, vérből valók, s rajtuk átérzem – a művészi alkotáson túl – egy emberi szív melegét.
