III.
III.
Mikor ezeket mondtam kedvesemnek, felálltam és kimutattam a csillagos térbe.
– Nézd – mondtam neki mosolyogva –, látod ott azt az üstököst? Szelíd csóvája hogy lebeg az űrben. Nem emlékszel rá? Ismerd meg: ez az üstökös egy mozdulatomnak az ég vásznára rajzolt képe: mikor álmomban a füledhez hajoltam és megcsókoltam egy hajtincsedet. Akkor teremtettem, öntudatlanul.
És millió mérföldnyire onnan egy alakuló nebulát mutattam kedvesemnek: ködfoltok kavarogtak, egy naprendszer. Középen golyó forgott, hasonló ahhoz, amit álmomban láttam – és rajta távoli, kék hegyek, hasonlóak ama képhez.
– Nézd – mondtam neki mosolyogva –, ez született, mikor álmomban egy délután szorongva és reménytelenül azt mondtam magamban: szeretlek – és nem tudtam, miért fáj ez úgy, e jelentéktelen és félelmes ige. Akkor szakadt ki belőlem és én aludtam.
Most a tér közepén egy mély, sötét Éjszakára mutattam, mely üres volt belül és semmi fény nem hatotta át.
– Nézd – mondtam neki mosolyogva –, innen kiszakadt és elmúlt az élet, egy este, mikor álmomban megöleltelek, hogy megszabadíts a lidércnyomástól – és te álmomban elárultál a Szörnyetegnek és én azt hittem, elmúlok.
