Feleky Géza: Relle Pál: A mi városunk
Feleky Géza: Relle Pál: A mi városunk
Budapest építészeti karakterének, azaz teljes építészeti karaktertelenségének az oka nem titokzatos. Két nagy falut és egy, természetes fejlődésében időnek előtte megakadt, viszontagságaitól korán rombadöntött várat egyesített az 1872-iki törvény a mai Budapestté. Ennek a városnak nincsen egységes és folytonos múltja, a középkor óta nem volt középpontja az ország gazdasági, kulturális, udvari vagy akárcsak egyházi életének. Ezért nem állított a múlt magának időkkel dacoló emlékeket a Duna kanyarodásánál, míg a hajdankor kevésbé maradandó nyomai nem állhattak ellen a három várost sújtó sokféle katasztrófának. Így azután építészetileg voltaképp a ma már félig eltűnt belváros a legérdekesebb része Budapestnek, mert itt mégiscsak kifejeződött a század-középi városi polgárság ízlése és törekvése. Már a Rácváros és a török hódítás emlékei inkább csak etnográfiai érdekességűek. De ha a legtöbb város a múltnak köszönheti is karakterét: nem egy, éppen a legérdekesebb városok közül úgy kapott tiszta és érdekes karaktert, hogy félretolva a múltat, nem feszélyezve a tegnap maradványaitól, erélyesen és akadályok nélkül utat nyithatott a ma és a holnap tendenciáinak. De az utolsó évtizedekben keletkezett új város, a Nagy-Budapest, egyenetlenül, ötletszerűen épült fel, egységes építési terv nélkül. Egy-egy nagy dekoratív úttest irányát és célját előre meghatározták ugyan, a geometriai vonalak elvont és száraz harmóniájának törvénye szerint: de a város egész úthálózatának szerves egymásba illesztéséről nem gondoskodtak. Ez az úthálózat önkényesen halad erre-arra, a legtöbb út nem respektálja társait, és nem respektálja a város természeti fekvése által előírt topográfiai szabályokat. Az utak anarchiáját betetőzi a házak anarchiája. A házak sem törődnek egymással, minden ház egy külön ötlet, vagy inkább, minden ház más és más ötlettelen testetöltése az üzleti spekulációnak, és amint az úthálózat a tervtelen, kapkodó telekspekulációról tanúskodik: úgy tanúsítják a házak és a házspekuláció tervtelen kapkodását. Budapestnek nincsenek régi házai, melyekről a rom-szépség áradna le, és a házsorokat, a város egészét nem hagyja jóvá a célszerűségben rejlő szépség. Mintha csak egy állandó és egységes célja lett volna az épülő városnak: a fekvés természeti szépségének neutralizálása.
Ezt a várost veszi tolla hegyére Relle Pál, és ez a tollhegy finom és fölényes biztossággal csipkedi a visszásságokat, tisztán, éles szemmel, nem hibázó judíciummal látja a bajok sorát és a bajok okát. De azért diszkréten, csendesen beszél, nem kiált menetekelt erre az antiesztétikus városra, hanem végighaladva az ormótlan házak között az ernyedt utcákon: felhasználja a gazdag példatárat, és önkénytelenül is felépíti az architektonikus rútság esztétikáját. Megfigyeli a legenyhébb szimptómákat: egy indokolatlanul előreugró erkély sem kerüli el figyelmét, és meglátja a várostest belső struktúrájában lévő ellentmondásokat és indokolatlanságokat is. A hibák bizonyítására bővében van a dokumentumoknak, jól ismeri és egészen érti a múlt maradványai által és a célszerűségük által szép városok szépségét.
Ennyi érdem mellett sem szabad elhallgatni Relle Pál írói egyéniségének egy fontos értékét: ritka árnyéklat-gazdagsággal és árnyéklat-érzékkel ír magyarul, és stílusában megvan az eredetiség lendületén kívül a szabatosság eleganciája is. Néhol még egyenetlen ez a stílus, de mindenesetre olyan anyag, mely megérdemli a formálást.
A könyv elé Pásztor Mihály írt érdekes és tanulságos bevezetést. Elmondja Hild-nek József nádor számára kidolgozott építési tervét, és éles ítélettel, a szakavatottság kompetenciájával állapítja meg, hogy mivé lett volna Budapest, ha ez a terv megvalósul annak idején. A kérdés teljes ismerete megbízhatóságot ad ítéleteinek és véleményeinek: úgy beszél Budapest életének szövevényeiről, mint az anatómus az emberi test struktúrájáról, mint a fiziológia az emberi testben végbemenő folyamatokról. Rideg, szinte száraz mondatai felfedő erejükkel, mélyrelátásukkal ékesszólóakká lesznek, és nincsen szebb az ilyen száraz, hangsúlytalan ékesszólásnál.
