Bálint Aladár: Jassz-kritika.
Bálint Aladár: Jassz-kritika.
A ligeti jassz az a gentleman, aki mint a szigorú erkölcs zord bírája, többedmagával útrakél és a liget bokrai közül kipiszkálja az odahúzódó pénztelen szerelmeseket, hogy a kétségkívül kényelmetlen helyzet kamatait a szerencsétlen donjuán elpofozása után természetben felvegye. Vagy késő éjszaka, lehetőleg kihalt utcán szemre kisebb erejű embertársánál az idő állása iránt érdeklődik és ezt az érdeklődést különböző értéktárgyakra is kiterjeszti. S ezeknek a gentlemaneknek hatáskörébe utalta egyik legnépszerűbb és egyéb kérdésekben európai szempontok szerint ítélkező esti lapunk a millenniumi emlékmű most elhelyezett bronzreliefjeit. Azok, úgymond, majd gondoskodnak róla, hogy a bronzfigurák keze, orra, megfelelő módon belapuljon, vagy letörjön.
A millenniumi emlékmű, csakugyan nem a legkitűnőbb szobrászmunka. Ebben nagyon sokan egyetértenek, de nem rosszabb, mint teszem Ligeti Miklós – Rudolf szobra, ugyanazé a Ligetié, kit ugyanez az újság a magyar művészet kitűnőségének nevezett ki.
Az a néhány sor, mellyel oly kategorikusan elintézték Zala Györgyöt, ha annak a megállapítását foglalta volna magában, hogy miért rosszak ezek a domborművek, senkiből sem váltottak volna ki disszonáns érzéseket. A Nyugat lett volna az utolsó, aki a kritika jogát érinteni merte volna. De a csibészeknek az emberi erőkifejtés akármilyen rangú, értékű eredményére való ráuszítása talán mégsem tartozik szorosan a kritika fogalomkörébe.
Hogy ez nem merő elmélkedés, arról magam két szemével győződtem meg.
A kritika megjelenését követő vasárnap délelőtt ott ácsorogtam a domborművek előtt. Egy kiöltözött fiatalember közeledett a hölgyével.
– Jaj de ronda! – szólt az ifjú, s botjával rávágott az egyik figurára. Meg se nézte a reliefet. Továbbsétált.
Eltelt öt perc. Egy másik kiöltözött ifjú, a hölgyével stb. stb. – Jaj de ronda! – egy koppanás, rá se nézett stb.
Így formálja ki egy tízsoros kritika a tájékozatlan kritikátlan emberek véleményét.
Most képzeljük el, mi lesz nyáron, mikor éjszakánként társadalmi szereplésük befejezése után a ligeti kávéházakból hazatérő bankfiúfalkák elvonulnak a szobor előtt. Hogy zúzzák, horpasztják majd a reliefeket a derék ifjak. Nem hiszem, hogy megállnának ennél a stációnál. Van még elég szobor Budapesten, aztán be lehet rándulni a kiállításokra, egy-két furcsa kép belyukasztása sem utolsó mulatság, esetleg betérünk a Szépművészeti Múzeumba is. Egy-egy álmos szolga jóvoltából ott is meg lehet reformálni valamelyik unalmas öreg vásznat. A pesti fiú nagyon tanulékony, hamar felösmeri azt a területet, ahol missziót tölthet be.
Lehet, hogy nem ugyanez a kéz, de föltétlenül ugyanaz a szellem öldökölte le e lapban a posztimpresszionistákat. Frissen nyúzott és helyszínén megcsonkított kutyák vonítását tartotta a képek méltó kísérőzenéjének ez a kegyetlen vészbíró… „mintha őrültek közé csuktak volna bennünket”, vagy oly színházban lennénk, „ahol szerencsétlen epilepsziás emberek görcsös fetrengéseit mutogatják…”
Senki sem kívánja attól a kritikustól, hogy dicséretet hazudjon, amikor valamit rossznak tart. Csak azt akarom megjegyezni, hogy ezen a kiállításon olyan nevek szerepeltek, mint Rippl-Rónai József, Kernstok Károly vagy Vaszary János. A többi fiatal magyar piktor nevét fel sem sorolom. Hát komolyan azt hiszi ez a Vadász Miklós, Zuloaga és Hermann Lipót túlságosan hangos dicséretében kifáradt fiatalember, hogy Rippl-Rónai vagy Kernstok művészete és velük együtt a fiatal magyar piktúra egésze a megcsonkított kutyák vonításának ekvivalense?
