IV.
IV.
Igen: ebben az emberben sok oly vonás van, melyre fel lehet építeni az új kor psychéjét. A schopenhaueri tragikus akarat itt egy derült életprincípiummá lesz, ez az élet egészséges továbbmozgása. Whitman* szerint nincs test, nincs lélek, nincs külön intelligencia (logikai gondolkodás), érzés, akarat. Énem minden jelenében egy széttagolhatatlan egységes történése az egyetemes életnek. Minden fázisomban, az apollói magamranézésben is éppúgy a rohanó élet-akarat exaltál, mint a dionizoszi tett-mámorban. Az élet szerinte egy sohasem kezdődő végtelenbe folyó derült nevetés, s szerinte az az Uebermensch, aki ezt a nevetést a leghosszabb továbbhangzásában rezonálja.
Whitman költészetének egyik legsajátosabb érdeme, hogy a pozitivizmus minden előnyét egyesíti az „ismeretlen” perspektíváival.
Ez már teljes szakítás a volt világgal. A meglett, stabilis világ helyébe egy folyton levő világot ad. Minden ember egy potenciális életmennyiség, melyet teljes mértékében a demokrácia és a szolidaritás tesz aktuálissá. S a demokrácia új epikája és mitológiája az ipar, a kereskedelem, a politika, a tudomány harca. Arányaiban nagyobb, eredményeiben csodálatosabb minden eddigi harcnál. Az új kor embere Herkules, erejével túl van a jón, a rosszan, a lelkiismereten, derült energiájában követi a maga pályáját. S e rohanó erők koordinálója a társulás, a szolidaritás élettani alap szükségessége. Lelkünk mindig a jövő felé nehézkedjék, mert minden percben a jövőbe lépünk.
Íme a derült, az erős, demokratikus Uebermensch, mely később tigrisvonásokkal fogja magát arisztokrata-mumussá pózolni Nietzschénél. Walt Whitman termékeny káoszában egy egész csomó olyan gondolat van, melyet később nagy újság gyanánt riasztanak új gondolkodók a publikum felé. A pluralizmus gondolata s az igazság fogalma úgy, ahogy James és társai hirdetik, megvan nála. Az életnek tagolatlan történésben való megélése, mely oly gyakori gondolat nála, Bergson intuíciója lesz. Az új psyché mind több-több vonása rajzolódik meg.
Whitman új kort alakító futurizmusának egyes vonásait elszórtan megkapjuk az európai költészetben is. A naturalizmus demokráciájával (különösen a német naturalizmus) s az élet integrális visszaadásával – legalább elvben* – sokban közel állott hozzá. A szimbolista generációban különösen a fél-kótya René Ghilnek van futurista színezete, midőn a költészetet a szociális és tudományos epika s a kozmikus levés visszaadására szeretné rábírni. A múlt század végén s századunk elején felgombázó kis iskolácskák „manifesztumaiból” mind több futurista hang hallszik ki. Ilyenek a dinamisták és paroxisták, kik az életet egy exultáló tovarohanásban akarják megélni és megkölteni. Ilyenek az integralisták és naturisták, kik az emberben megélt teljes élet visszaadását sürgetik. És ilyen a nagy Verhaeren, ki a modern életjövő felé küzdését vetíti egy lázas apokalipszisbe, de mennyi a múlt – gyógyíthatatlanul – ebben az emberben.
Ismeretes, hogy ezt az elvet mennyire meghiúsította a naturalizmusnál a tendencia.
