III.
III.
Nem akarom elvetni a sulykot: a könyvkiadás, természeténél fogva, üzlet is. Kell, hogy az legyen mai társadalmi berendezkedésünkben, mely a kultúra termeléséről, az íróról és művészről nem gondoskodik, és melyben az olvasás nem magától értetődő szükséglete az embereknek, melyben a könyvet az olvasókra többé-kevésbé rá kell tukmálni. De ha van az üzleti tevékenységnek területe, melyen az üzleti ridegség jogtalanság, visszaélés, sőt bűn, akkor a könyvkiadás az.
A könyvtermelésnek, vagyis az irodalomnak iránya az idealizmus. Voltak korok, melyekben a könyv egyáltalán nem volt árucikk. Az első könyvek betűit maguk az íróik metszették, szedték ki, nyomtatták és árulták. Az író-nép mindig a legszegényebb rend volt. Ma is az. És ha arra kerülne a sor, az igazi íróember ma is elfogadná a régi korok nyomorúságát, az örökös szegénységet. Mert az író, mint emberegyén lehet materialista, de a föld minden javánál becsesebb neki a művészete. Annyira így van ez, hogy a társadalom valósággal erre számítva rendezkedett be, az osztályból mindenütt kihagyta az írókat. Ha elfogadjuk is ezt az igazságtalanságot: akinek legkevésbé van joga ahhoz, hogy a nagy Zeus méltánytalanságának hasznát vegye, az a könyvkiadó. A könyvkiadónak száz jogos módja van arra, hogy előnyét keresse, jogtalan csak az az egy, mely az író rovására megy.
Az embereket az idealizmus, az önzetlenség irányában nevelik a kiadók számára. A társadalom intézményesen, az állam egész apparátusával dolgozik a kiadók elébe. Az ember paránykorától fogva hallja az iskolában a könyv dicséretét. Olvasni, olvasni, olvasni, mert az a műveltség, az a kultúra, az az élet megszépítése. Nincsen az a silány termésű, nincsen az a nyomorult közgazdasági helyzetű esztendő, melyben karácsony és újesztendő táján ezrivel ne vásárolnák az emberek az ifjúsági könyveket. Még az olyan apa is, ki maga soha könyvet a kezébe nem vesz, gyermekét ünnepre könyvvel lepi meg. Halálosan bizonyos jövedelme jut ebből a kiadónak még a legszűkebb esztendőben is. (Viszont meg kell adni, hogy a magyar gyermek- és ifjúsági irodalom a leghitványabbak közé tartozik nemcsak tartalom dolgában, hanem a könyvek kiállítása tekintetében is. S az ilyen rossz papirosra nyomtatott, selejtesen megillusztrált, ízléstelen táblájú könyvek ára páratlanul drága. Minthogy itt valóságos, évről évre megújuló és állandó természetű szükségletről van szó, ezt a konjunktúrát alaposan ki kell aknázni. Rosszat és csúnyát adni, de drágán, mert úgy is megveszik!) Az újságok, bennük és rajtok kívül az írók, mind az olvasásnak, a könyvfogyasztásnak verik a dobot. Az állam ennél is többet tesz érdekében: tömegével vásárolja a könyvet mindenfajta könyvtára számára. Sőt könyvkiadási alkalmakat szerez a kiadóknak, könyvkiadási monopóliumokat ád nekik – a tankönyvekét. A tankönyvkereskedés a legvirágzóbb és a legbiztosabban jövedelmező üzletág. Tankönyvet minden iskolás fiú vásárolni köteles, árát pedig a könyvkiadó szinte kénye-kedve szerint szabja meg. Legalábbis módjában van jó drágára szabnia. A művelődés nevében a könyvkiadó szekerét tolja számos egyéb intézményünk is. És mindez – az író idealizmusa, a társadalom önzetlensége – azért, hogy a kiadó kizsákmányolja ezt az idealizmust? Nem kötelessége lenne minden kiadónak ennyi szolgálat fejében némi áldozatkészség? Például az, hogy üzlete hatalmas fölöslegének bizonyos részét annak a kultúrának szolgálatára fordítsa, melynek mindenét köszöni? Hogy évenként, ha mégoly reménytelenül is, kiadja néhány új, vagy ismeretlen, vagy meg nem értett író munkáját, még olyanokét is, kiken az ő kalmári szimata megérzi, hogy nem kap majd rajtok a közönség?
Ha megszorulnak, olyankor maguk a kiadók is jól tudják, hogy a könyvkiadás nem csupán üzlet. El kell olvasni prospektusaikat, melyekkel egy-egy új kiadásukat a közönség figyelmébe ajánlják: minden második mondatuk a kultúrára hivatkozik. Révaiék a bíróság előtt hangsúlyozzák, hogy a „könyvkereskedelem és a könyvkiadóság a mai modern fejlett forgalmi és műveltségi viszonyoknál fogva egy sajátszerű komplikált szervezet, melynek a pénzszerzésen kívül a kultúra termelése is feladata”. A kultúra termelése? Az ugyan nem. A kultúrát az írók termelik, a könyvkiadók csak közvetítik. De mindenesetre a kultúrát szolgálják vele, ha becsületesen közvetítik. A becsületes közvetítésnek pedig az a módja, hogy a termelőket, az írókat segítsék munkájukban. Ebben a tekintetben óriási fontosságú feladatokat mulasztanak el a magyar kiadók. Az ő kötelességük volna, hogy kiszabadítsák az írókat az újságírás kazamatáiból. Nekik, akik oly hatalmas mennyiségű könyvet tudnak a közönséggel elfogyasztatni, módjuk is meglenne ahhoz, hogy kihúzzák az írókból a lélegzetet, melyet az újságírás fölapróz bennök, hogy világosabban: megteremtsék a magyar regényt, amely valamikor volt, nem egyszer újra megpróbált lenni, de végül még sincsen, mert íróinkat az újság igényeihez való alkalmazkodás elszoktatta az elmélkedéstől, a készülődéstől, a hosszabb gondolatmenetek végiggondolásától. Ami nélkül pedig igazi regényt írni nem lehet.
Mindez csupa olyan kötelessége volna a kiadónak, amik törvénykönyvekbe foglalva nincsenek, de amiknek teljesítésére esetleg rá kellene kényszeríteni őket. Ugyanaz a társadalom, amely oly magától értetődő önzetlenséggel szolgálja közvetve a könyvkiadókat, kötelességeire is nyomatékosan figyelmeztetheti őket. Ott van elsősorban az állam. Csak állami monopóliummá kellene tennie az iskolai könyvek kiadási jogát. Ha az állam kivenné a kiadók kezéből az oly busás kamatot hajtó tankönyvüzletet, és maga látná el könyvvel az iskolákat, tömérdek szennyet takarítana ki vele az egész magyar pedagógiából. Ismeretes, hogy a magyar iskolai könyvek, néhánynak kivételével, csapnivalóan rosszak. A kiadóknak az az érdekük, hogy a szerzők személye mentől gyakrabban változzék, mert a tanuló ifjakat csupán így lehetséges vadonatúj könyvek vásárlására kényszeríteni. Így azután akárhány esetben a kitűnőnek bizonyult tankönyv helyett újabb keletűt, de értéktelent tukmálnak az iskolákra. A tankönyvkorrupció szörnyűségeivel hasábokat lehetne teleírni. Az állam gazdálkodása egyszeriben véget vethetne minden bajnak, és jóra fordíthatna minden rosszat: jobbá, olcsóbbá tehetné a tankönyvet, s még tisztes jövedelme is maradna rajta. Ezt a jövedelmet, amely különben a kiadóknak jutna, a kultúra céljaira, akár az irodalom támogatására is fordíthatná. Másik módja volna a kiadók megrendszabályozásának és az irodalom megvédelmezésének a szerzői jog kérdésének új rendezése. Egyszerűen örökössé kellene tenni a szerző jogát, mégpedig olyképpen, hogy a szokásos negyven vagy ötven esztendei védelmi időn túl a szerző joga az államra, az állam révén pedig kulturális alapítványokra vagy intézményekre szálljon. Egyszeriben vége lenne akkor annak a hazug jelszónak, melynek értelmében a mai nap érvényes szerzői törvényt meghozták, s amely azt mondja, hogy a szerzői jogtól felszabadult mű közkinccsé válik. Holott valójában a kiadók prédájává lesz. Könnyű elképzelni például, hogy negyven egynéhány esztendő múltán, mikor Jókai műveit szerzői jog védeni nem fogja már, ahány kiadónk csak lesz, mind Jókaira veti majd magát. Jókai regényei a ponyvára kerülnek, nemcsak a városbeliek, a falvak és puszták népe is olvassa majd. Örök olvasmánya lesz a magyar népnek Jókai, s könyveinek kiadói száz meg száz év múlva is vagyonokat fognak rajtuk keresni. Holott maga Jókai egész életében anyagi gondokkal viaskodott. Hiába bizonygatják a kiadók, hogy Jókainak ekkora meg akkora summákat fizettek, hogy Jókainál többet soha magyar író nem keresett, a fellázító valóság mégiscsak az, hogy nem Jókai gazdagodott meg, hanem kiadói meggazdagodtak abból, aminek híján Jókait gondok nyomták.
Az államnál is többet tehetnének azonban a maguk érdekében az írók. Csak függetleníteniök kellene magukat valamennyire a kiadóktól. Meg kellene alakítaniok mindenekelőtt a magyar írók grémiumát, amely elvégezné a szervezés munkáját, és közös cselekvésre csoportosítaná az írókat. Serao Matilda tervezte valamikor, hogy szövetkezetbe gyűjti a kiválóbb olasz írókat, és szerény tőkével kezdve a vállalkozást, olcsó áron adna ki velük jó könyveket. Olaszországban akkoriban – a kilencvenes évek elején – az íróknak szintén nagy volt a panasza a kiadókra. A szövetkezés azonban ott nem sikerült, mivel az írók túlságosan széjjel vannak szórva a félszigeten. Ahány nagyobb olasz város, annyi irodalmi középpont. Nekünk velük szemben megvan az a nagy előnyünk, hogy Budapest az ország irodalmi középpontja.
Fölvetem az ötletet, örülnék, ha valóra váltaná valaki. Kiadóink ellen körülbelül ez az egyetlen fegyverünk. Ha ezen sem kapunk, akkor végül is kénytelenek leszünk a magyar kiadó elől a német kiadóhoz menekülni.
