4.
4.
Másnap Caccini későn ébredt fel. A nap a szines ablaküvegen át tarka foltokra oszolva a szoba bútorain s a hanyagul ledobott ruhákon vibrált. Első tekintete a díványra esett s mikor ott a feldudorodó, fehér csipkeszoknyát látta, csak akkor eszmélt arra, hogy hol van. Fel akart kelni, de abban a pillanatban valami éles, szaggató fájdalom nyilallott a fejébe, ami a hátsó agyában, mintegy súlyos vassá keményedve, visszahúzta fejét a párnára. Caccini hirtelenében végiggondolt a tegnapi eseményeken s maga sem tudta mi okból, de egy nagy, félelmetes érzés fogta el s lelke, amit egészen kiürültnek érzett, megremegett a vádoló, meghunyászkodó félelemtől.
– Mi lesz most? – kérdezte magában. Nagy üggyel-bajjal s tagjaiban zsibbasztó fáradtsággal valahogyan mégiscsak felemelkedett s kibújt a kék selyem paplan alól. Militriszára alig mert egy röpke tekintetet vetni s nem látott belőle mást, mint vastag fürtökre omló, gyönyörű haját. A lány a fal felé fordulva aludt mély, nyugodt és pihentető álommal.
Caccini lopva és gyorsan öltözködött fel s mikor egy percre a tükörben meglátta magát, még jobban megrémült. Arca sápadt, beeső volt, szemét apró, véres erek futkosták be, alatta mély, zöldesfekete karikák húzódtak. Magára fintorította arcát és kétségbeesve suttogta:
– Milyen utálatos vagyok… Istenem, de mi lesz most? Vége mindennek! Erősen szédült, a feje nagy nyomással helyezkedett rá. Gondolkozni nem tudott, de ösztönszerű félelem munkált benne, hangtalan, tudattalan siratása a tegnapi napnak és kicsinységének, lehetetlenségének, kilátástalan jövőjének erős érzése. Valaminek, amit bolondul megszeretett, a hiányát érezte. Talán Militriszának?…
Kikutatta zsebeit, de hiába forgatta ki őket, nem talált egy cetimeot sem. – Mi lesz most? – ismételte folyton.
Csendben megrázott minden fekvő ruhát, a szőnyeget szorgosan végigkutatta kivörösödött szemében valami ragadozó, állati vággyal, de nem csillant szemébe egyetlen egy arany sem.
Az egyik karosszéken ott hevert Militrisza kézitáskája. Caccini kezébe kapta s mikor újra meggyőződött, hogy a lány alszik, kinyitotta. Szemén átvillogott az öröm, ajka mosolyra rándult s a táskában halkan megcsörrenő, nevető aranyakat a markába szorítva, gyorsan kisurrant a szobából.
