Térey Sándor: A leány olvas
Térey Sándor: A leány olvas
»Látszott, hogy most kelt fel egy könyvből«
Jens Péter Jacobsen.
Nem volt sötét és mégis ívbe nyiltak
szemei, mintha sok távoli partot
szeretnének összekötni, mint hídak.
Csodálkozott: már milyen messze tartott,
megállt és nem tudta, mit is akart ott
s ez a való itt, vagy, melyből most felkelt
mint rejtőző álomból, ez a könyv.
szemei, mintha sok távoli partot
szeretnének összekötni, mint hídak.
Csodálkozott: már milyen messze tartott,
megállt és nem tudta, mit is akart ott
s ez a való itt, vagy, melyből most felkelt
mint rejtőző álomból, ez a könyv.
Mert a szobán át az idő lassan folyt,
mint magányos gyászban az esti könny,
az óra konok gonddal vetett gátat,
de nem bánta, ha minden kis perc átcsap,
ám a könyv méhében évek születtek,
haltak, az élet bent hatalmasabb volt,
mint magányos gyászban az esti könny,
az óra konok gonddal vetett gátat,
de nem bánta, ha minden kis perc átcsap,
ám a könyv méhében évek születtek,
haltak, az élet bent hatalmasabb volt,
aggódva kérdezte, hová is lettek,
vajjon nem é az ő élete telt el?
s látta magát a tükrös félhomályban
tudta, minden vonása változott,
s amit a holt évekből áthozott
mosollya, könnye, kedve, szenvedése
hevesebb mint itt egy lap rebbenése –
vajjon nem é az ő élete telt el?
s látta magát a tükrös félhomályban
tudta, minden vonása változott,
s amit a holt évekből áthozott
mosollya, könnye, kedve, szenvedése
hevesebb mint itt egy lap rebbenése –
Hallotta: csilingel gyerekes, bús dal
s révülten simogatta homlokát,
látta anyját – ki rég halott – a kertbe
s úgy tűnt fel elébe a sápadt arc
az estbe, mint rézlapba lágyan
beedzett halvány, drága karc
és aztán minden omlott, foszlott szerte,
nem is sirt csak vágyott volna tovább,
összerezzent, mert a sorok között
egy régen hallott szóba ütközött,
s megsímogatta keskeny, hűvös ujjal.
s révülten simogatta homlokát,
látta anyját – ki rég halott – a kertbe
s úgy tűnt fel elébe a sápadt arc
az estbe, mint rézlapba lágyan
beedzett halvány, drága karc
és aztán minden omlott, foszlott szerte,
nem is sirt csak vágyott volna tovább,
összerezzent, mert a sorok között
egy régen hallott szóba ütközött,
s megsímogatta keskeny, hűvös ujjal.
Szerette azt, kinek sorokba róttan
oly élő volt távolról sikoltása,
örömének oly fínom hullámlása,
mint lehullott rózsáé kerti tóban,
mert nem volt senki hasonlója mása.
oly élő volt távolról sikoltása,
örömének oly fínom hullámlása,
mint lehullott rózsáé kerti tóban,
mert nem volt senki hasonlója mása.
S már látta eltűnni a nagy mezőkön,
melyek alján baljósan várt a Város,
az ég mosolytól kék, az út könnyektől sáros
valami mély vonás a szembeérkezőkön
mögöttük jár a gond és lépése halálos.
melyek alján baljósan várt a Város,
az ég mosolytól kék, az út könnyektől sáros
valami mély vonás a szembeérkezőkön
mögöttük jár a gond és lépése halálos.
Összefolytak, mint hét kis összebújt
siró gyerek könnyűi, mind e furcsa
életek s lelkéből kihullt a kulcsa,
melyik hol kelt fel s melyik merre húnyt?
siró gyerek könnyűi, mind e furcsa
életek s lelkéből kihullt a kulcsa,
melyik hol kelt fel s melyik merre húnyt?
Követte vont szemöldökkel a lányt
ki ott didergett, egyedül, a könyvben
és ott látta magát, örök talányt,
hallgatta szíve verését a csöndben
most elment s nem jött vissza már a férfi –
ki ott didergett, egyedül, a könyvben
és ott látta magát, örök talányt,
hallgatta szíve verését a csöndben
most elment s nem jött vissza már a férfi –
látta, mint rándul össze keskeny válla –
nem birta fájó vergődését nézni,
fölkelt és ideges kulcsolt kezekkel
a szűk szoba szélét ajkát harapva járta
vágyódott innen el, valami délre, tájra
úgy tetszett: nem igaz, hogy élete
ez volna itt, ez ó és zárt szobában
kérdezte százszor: vajjon lehet e
más élet is – és azt mondta magában,
hogy körűle már minden be van zárva –
Aztán szögletbe ült, mint elfáradt madár, ha
megtér a messzi útról s látja: szétdúlt a fészke
nem birta fájó vergődését nézni,
fölkelt és ideges kulcsolt kezekkel
a szűk szoba szélét ajkát harapva járta
vágyódott innen el, valami délre, tájra
úgy tetszett: nem igaz, hogy élete
ez volna itt, ez ó és zárt szobában
kérdezte százszor: vajjon lehet e
más élet is – és azt mondta magában,
hogy körűle már minden be van zárva –
Aztán szögletbe ült, mint elfáradt madár, ha
megtér a messzi útról s látja: szétdúlt a fészke
mert nem volt benn a könyvben: lelkem nem vette észre.
