Ady Endre: Margita és sorsunk • (A »Margita élni akar« regény újabb része)
(A »Margita élni akar« regény újabb része)
Emlék-bástyája a bus tegnap-multnak
S kendőjét alig látom, a hivót,
Margitának, a szép kiszabadultnak,
Regényen és gyermeken tulesett,
Szép, nyugtalan életet-keresőnek:
Ébredésünknek, mely vak éjbe gázolt,
De magyar Égre hajnal-képet mázolt.
Kik a szemünket százszor is kisirtuk,
Kik a réveteg, halvány Margitát
Szerelmes, biztos életvágyra birtuk,
Hogy átmehessen tévedt csókokon,
Gyötrelmek és csábulások kín-utján
S aztán szabaddá válván fehér szárnya,
Fölröppenhessen élni a világba.
Vagy azt, ki békés, béklyós, vidám rabja,
Minden szavát aki kineveti
Vagy aki mindet komolyan fogadja.
Vajjon Margita fölröpülhetett
Az Élet forró, egyetlen napjához,
Vagy itt kereng alacsonyan, remegve,
Halkul vétózva Lukács-Tisza-rendre?
Minden egyik a másikat csufolja,
Egyik vig, tavaszi himnuszt dalol,
A másik a sir-földelőt dobolja.
Ottokár is százfélén, habozón
Margitát s az Életet kerülgette,
Pedig, higyjük, hogy ezek sohse késnek,
Mert nem várhatnak Margita s az Élet.
Jele, tusza és leendő tüz-tárunk,
Nekünk kellesz most leginkább bizony,
Kik azt se tudjuk, vajjon mire várunk,
Kik, ha kunyhónkon ég-ropog a nád,
Már látjuk uj, cserepes, nagy tanyánkat
S nem akarunk félős sorssal, hiába,
Törökként futni vissza Ázsiába.)
Ahogy táncos, szent hóbortja akarja
S ahogy futnak e menekült sorok,
Úgy buggyan ki szivemből megfacsarva
Magyarság fénye, könnye s tört hite:
Óh, Margitánk, mi is lesz hát belőlünk?
E kis regény mégis véget ér egyszer,
De mi lesz ez ős, magyar gyötrelemmel?)
Érhet rá itt ilyen nagyuri gondra,
Holott ez nem is fajta-őrület,
De benne van tömjénes-gomolyogva
»Tebenned biztunk« s »Circumdederunt,«
Minden nehéz, nagy, fojtó, siri zsoltár,
Önző, de szörnyű: térdet-fejet hajtván
Magamban látni omlóban a fajtám.)
Fátumáról egy furcsa, kicsi népnek?
Uj igazak, történtek s fátumok
Márul-holnapra szavainkra lépnek.)
Mikor Margita élni-akarón
Tölt beggyel, bátran az Életnek vágott,
Hiteink itthon magasakra nőttek,
Akarva, tiltva, de megszentelődtek.
Dult csoportunkban, mely frissebb mint másmi
S ha csapdosódtunk az Élet körül,
Már nem fogjuk lelkünk lezabolázni.
Talán pályánk sohsem-találkozó
(– Minden találkozás váratlan szégyen –),
Úgy szépek ám ezek a földi pályák,
Hogy keresők egymást meg ne találják.
Hajló birái bomlott Ottokárnak,
Sohsem azok a dus arany hegyek,
Melyek kincseket kincsek után tárnak
S ha Ottokár egyszer vélte remegni
Margitának harangvirág-harangját,
Nincsen harang, tavasz-zaj, sóhaj, ének,
Mely szebben szóljon a Sziv istenének.
Hacsak az asszony nem a minden-váltság,
Ösztön, szenvedély, fajta és haza,
Áldozás, Élet, vallás és imádság.
Hogy Ottokár ujonnan-zuduló
Vággyal rohant nagy vágyának utána:
Bizonyos, ő is Margitában nézte,
Mi mai magyar fogó lépes-méze.
Mint perc, óra, nap, korszak és mint minden
S nincs Géniusz, melynek hevülete
Mind egyformán hevítsen sziveinkben.
Mikor gyáván megbuvott Margita
S mikor szárnyait kezdte megzugatni
És Ottokár, mikor százszor lemondva
Mégis elment: ez a sorsok bölcs sorsa.
Ottokár hogyan, mikor, miért ment el,
Majd elmondom az utolsó soron,
Későn tán, bénán és lerongyolt kedvvel,
De elmondom már minél hamarabb,
Siessünk már e mesétlen mesével,
Mert siet minden: az Élet, a nők is
S most robajjal sietnek az Idők is.
Ijedt költőknek e régi fogása,
Hol fölrótt (de bizton szép) hiányait
A költő búval el-kimagyarázza.
Most mosolygón, intőn és betegen
Fejezi be a megkésett strófákat,
Valahogy csak összetörött a Mával,
De mi lesz a Holnappal s Margitával?