2.
2.
Az ácsnéra feneketlen gyűlölséggel gondolt a kisfiú és daccal végezte el magában, hogy soha többé nem teszi be lábát a Veronkáék udvarára, mely elhatározása holmi sajna búval egyben szorongatta lelkét.
Ebéd után azonban, mind követelőbben húzta, noszogatta valami, hogy legalábbis valahová a Veronkáék háza közelébe vigye el magával bódorogni ezt a borús eltökéltséget.
Alighogy odaért a legszélső kőrakáshoz, Veronkát pillantotta meg távolról, amint a szomszéd utca felől jövet, épp egy kőre telepszik le nem messze a házuk kerítésétől s maga mellé teszi apjának kendőbe motyózott ebédjét.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte tőle Matyi, mikor lassan közeledve mellé ért, kissé feszélyezetten a tulajdon mogorvaságától.
Veronka csak a vállát vonta meg s kesergőre pittyedt a szája.
Aztán megtudta a kisfiú, hogy a Veronka apjának nem kell az ebéd, mert későn hozta, mert részeg, mert ma, szombaton volt a fizetés, s hogy már odabenn van s veszekednek anyjával.
Hallhatták is az izga csapkodást, az ácsné szakadatlan sipítozását, miközbe gorombán mordult időnként az ács hangja.
Veronka elkényszeredve révedt a levegőbe, itt-ott, hogy újra elfakadjon sírásnak. Aztán összeszedte magát és felállott:
– Most be kell, hogy menjek – keseregte, de mégis maradt még egy keveset.
Matyi eközben ugyancsak indulónak mozdulva borongott maga elé, majd felcsucsorította száját s a homloka alúl nézve Veronkára így szólt:
– Nem jövök többet hozzátok.
Veronka elsőbb ijedtre boruló szemmel akadt fel a kisfiú tragikus kijelentésén, aztán sírósan élelmes esdekléssel dugta közelebb hozzá a fejét:
– De gyere … miért? Mert már holnap … már nem veszekednek.
– Nem jövök többet – ismételte a kisfiú – mert anyád azt mondta, hogy menjek tőletek – és komoran, szinte ellenségesen pillantott fel újra, mintha valami zordon öröme tellenék, hogy még tetézi a Veronka siralmát, egyúttal tenmagában is tragikus vigasztalanságot gerjedeztetve.
Ezután különös dolog történt.
Veronka bement s a kisfiú valami kietlen elhagyatottságban maradt ott s tétova, gyötrő kielégületlenséggel egyben, mert bűntudat kínozta, hogy igaztalan bántotta Veronkát, de jóformán gyűlölni is tudta miatta.
Ekkor – mintha a délelőtt ismétlődött volna meg – egyszerre veszekedett lárma csapott ki a házból, éles gyereksivalkodás, ordítás, edénycsörrenés s a kisfiúban bennszakadt a lélegzet, amint a hosszú ácsnét látta végigfutni az udvaron, még ijesztőbben így egy hang nélkül. Vér látszott a homlokán s dúltan kapkodta szerte tekintetét a kertajtóban, majd csaknem négykézláb görnyedve elsurrant a kerítés alatt s lehúzódott a fasarangok véginél.
A következő percben az ács lépett ki a konyhaajtón s szintolyan vészes szótlansággal jött keresztül az udvaron egy karóval a kezében s miután kutatóan vizsgálódott szerte a kertajtóból és megpillantotta a kisfiút, kérdően bökött fel rá a fejével.
Matyi a rettenettől bambán bámult rá elébb, majd valami galád szédület kényszerében, árulóan vetette oda pillantását az ácsné rejtekére, miközben a szíve csaknem szétrobbant belsejében.
Az ács azonban egy kis gondolkodás után csak egy fenyegető mozdulatot tett karójával az asszony rejteke iránt, mint aki elhalasztja ezúttal a büntetést és visszament a házba.
*
Nagyrészt még mindig rajta kábult a kisfiún a kiállott izgalom, mikor már jó távolra ballagott a Veronkáék házától.
Vissza-visszatekintett és kusza gondolatai mögül egyre gyötrőbben vigyorgott rá árulása becstelensége.
És az ácsné riadt fájdalommal teli szemei néztek rá egyre – égve, sajogva a lelkén mint két kétségbeejtően utálatos fekély.
