Ötödik fejezet
Ötödik fejezet
Kállóék vendéget kaptak vidékről. Lomnicz Lajos gimnáziumi tanár a feleségét hozta föl a fővárosba, hogy elhelyezze egy szanatóriumban és Kállóéknál szállt meg.
Kállóné már a második napon hencegni kezdett Budapesttel. Önérzettel mutogatta a Nagykörutat, az Andrássy utat, a földalatti villamost, a Belváros pompás üzleteit és valahányszor egy feltűnőbb toalett közeledett, titokzatosan a fülébe súgta Lomnicznak:
– Párizsi divat.
Este elmentek egy mulatóhelyre, páholyba és Kálló, a férj mint budapesti ember jeleskedett. Csibésznyelven beszélt a pincérrel és a télikertbe magával vitte az ezüstfogós sétapálcáját.
Az előadás után elmentek egy éjjeli kávéházba, ahol pezsgős bólét rendeltek malagaszőlővel. Kanalazták a jeges szörpöt és csakhamar becsíptek tőle. Kállóné nekipirult arccal mutogatta a színházak, a kabaré és a divatos irodalom csillagait.
Lomnicz tanárnak kissé elmaradt elvei voltak. Ami nem volt benn a Beöthy Zsolt irodalomtörténetében, az számára nem volt tudomány, nem volt »komoly dolog«. A mai irodalmat franciáskodónak tartotta, a moderneket lenézte, az újságírással szemben ellenszenvet érzett, de azért egyre hangsúlyozta »objektivitását«:
– Minderről különben csak az utókor mondhat majd végleges ítéletet.
Itt a fővárosban különösen úgy érezte, hogy meg akarják vele bámultatni Budapest haladását, föllendülését és ezért kelleténél csípősebb volt a kritikája:
– Azért mi a vidék vagyunk az igazi Magyarország – mondotta. – Pest mindig német város volt és lelkében ma is az.
Kállóné annál hevesebben védte a várost, mai irodalmát, modern művészetét:
– Majd talán Mucsa után fogunk menni! – vetette ellene Kállóné, aki egészen elfelejtette, hogy ő maga is nemrég még vidéki asszony volt.
E mögött az irodalmi párharc mögött voltaképp alanyi érzések bujkáltak. Lomnicz nőtlen korában, mikor még segédtanár volt, udvarolt Kállónénak, aki még akkor csak Jusztina kisasszony volt és mint mondani szokás, számított a fiatal tanárjelöltre. Lomnicz azonban mást gondolt és elvette feleségül a tanfelügyelője leányát.
Jusztina most vissza akarta fizetni a kölcsönt, ami annak idején az önérzetén, a hiúságán ejtett csorbát. Lomnicz tanár szemmel láthatólag rossz bőrben volt és zilált anyagi viszonyok közt élt, a felesége betegeskedett, egyszóval szegény, letört vidéki tanárnál nem volt egyéb.
Jusztina ellenben jómódban dúskált, magáénak mondhatta Budapestet, fokozódó kényelmét és élvezeteit. Észrevétlen tűszúrásokkal sebezgette a kopott szalonkabátos ember szívét és pezsgő mellett úgyszólván szürcsölte félszegségét, zavarát, kínját. Egyszer csak a márványasztalra koppintott kesztyűs kis kezével:
– Autózni fogunk! – mondta. – Tudom, hogy ilyesmihez ritkán jutnak vidéken.
Lomnicz tanár nem felelt semmit. Legföljebb azt mondhatta volna, hogy náluk csupán a grófnak van autója és hogy a gróf többnyire Pesten él, az automobilja pedig csak egyszer-kétszer volt lenn vidéken. Akkor híre futott a csodának, köréje gyűlt a városka apraja-nagyja. A parasztgyerekek megnyomkodták a sípját, amely furcsán töffögött. Azóta Lomnicz tanár valahányszor egy kis diák a szigorúsága miatt sírva fakadt, tréfásan ráripakodott:
– Ne bőgj, úgy, mint az ótomobil.
Nem csoda, hogy amint Kállóné az »autó« szót kiejtette, Lomnicz tanár roppant nyugtalan lett, mint akire valami izgató, érdekes esemény vár.
– Menj telefonálni az autóért – mondta Jusztina a férjének és a szemével ravaszul intett neki. Kálló megértette a tolvajpillantást, amely azt jelentette, hogy el kell szédítenie a vidékieket, akik még nem tudják, hogy a gépkocsit a kávéház vendégei olcsón használhatják.
– Itt az autó! – jelentette néhány perc múlva Kálló.
Kállóné pedig érzékiesen dőlt be ezüstcsillámos, selyem színházi belépőjébe, amelyet a sapkás ruhatáros tartott eléje, pikánsan, kissé botrányosan emelte föl a zsüpónját és mutogatta formás lábát, és diadalmas szőke hajának fodrászi remekével, amely alól kövér gyémántbutónok csillogtak elő, rengve-ringva, pávásan, a sikertől mámorosan, hányavetin, bohémesen, kacérul vonult ki a kávéházból mint egy látványosság, amely után mindenki megfordul.
Útközben még odasúgta a vidéki beteges asszonykának:
– Tudja-e, hogy nálunk porcelánból csinálják a púdert?
A gépkocsi acetilénfényű szemével kissé félelmetes jelenség volt Lomniczék számára.
– Nem szédül az ember ezen a masinán? – nyugtalankodott a tanár neje.
– Meg kell csak jól fogódzni – bátorította a férje.
Jusztina félrevonta Kállót:
– Te ezzel a vidéki naranccsal elöl ülj föl a »masinára«. Aztán valahogy ne udvarolj neki!
Jusztina maga a tanárral a hátulsó ülésen helyezkedett el. A vidéki asszony ijedten fogódzkodott és hátraszólt az urának:
– Nem fogsz meghűlni, Lajoskám?
Mire Jusztina visszafelelt:
– Sose féltse a Lajoskáját! Lesznek még majd együtt eleget otthon.
Az autó nekivágott az Andrássy útnak. Eleinte mérsékeltebben, de a külső, elhagyottabb részeken már merészebben, szédületesebben. A sofőr kitett magáért, a virázsokat sebesen vette, szirénezett, neki-nekieresztette a gépet.
A tanárné egyre hátra akart fordulni a férjéhez, de a szél megcibálta a kontyát, a gyorsaság elszédítette és a fordulók émelygéssel töltötték el. Az utcai lámpások és a fák, a házak összefolytak előtte és néha úgy érezte, mintha olyan magosan járnának, hogy a villamos gömbökbe ütközhetne bele a fejük, majd meg mélyen alámerülnének a sötétségbe, az ösvénybe. Aggódott, reszketett a férje életéért, de szólni nem mert, nem tudott.
Lomnicz tanár sem érezte magát sokkal otthonosabban. Férfi létére nem merte mutatni a zavarát és hősiesen összeszorította a fogát. A bizonytalanság markolászta a szívét és minden forduló vagy zökkenő után fölsóhajtott.
Jusztina ellenben olyan fölényesen viselkedett, mint egy görög istennő a felhők közt. Egymásra rakta a lábait, a hímes, finom selyemharisnyája csaknem térdehajlásáig kilátszott és a szemével elbűvölte a félénk, ájuldozó tanárt.
Lomnicz Lajos szédült, hallucinált. Úgy érezte, mintha élet és halál közt hintázna és elszánt szívvel engedte át magát a lebegés különös érzésének és a halál veszedelmének. Embert a halál gondolata tesz a legszerelmesebbé.
Jusztinát nézte. Az asszonyt és mindazt, amit belőle büntetlenül láthatott. A félénken visszafojtott tűz, amihez vidéken sem bátorsága, sem alkalma nem volt, veszedelmesen tört ki belőle.
– Merészen megcsókolni az ajkát és aztán meghalni! – gondolta magában és nem tudta a szemét levenni a Jusztina merész kebelkivágásáról. Úgy érezte magát, mint egy fiatal siheder, akit Budapest, ez a kerítő, ez a perverz szép asszony levesz a lábáról.
Kállóné rögtön észrevette, hogy ütött az elégtétel órája. Az a szegény szalonkabátos vidéki figura már mélyen megbánta, hogy annak idején cserben hagyta Jusztinát.
Kállóné azonban ki akarta élvezni teljesen a bosszú poharát és amikor a Stefánia útra fordultak be, szólt:
– Lassabban hajtson, sofőr. Itt pompás a levegő.
Az autó lassan siklott és Lomnicz nem mert Jusztinára nézni. Csak lassan és mámorosan emelte föl a tekintetét és belebámult a Jusztina szeme csillagába. Kállóné azt a felületesen mély, szándékoltan mámoros, egyszerre őrjítő és kiábrándító pillantást vetette a tanárra, amit egy színésznőtől tanult el, aki angol volt és azon a télen lázba ejtette vele az orfeumi közönséget.
– Emlékszem – rebegte halkan Lomnicz és lopva megcsókolta Jusztina kezét.
