Hetedik fejezet
Hetedik fejezet
Lomnicz tanár a feleségét nem szanatóriumban helyezte el, ahogy tervezte, mert ezt nagyon költségesnek találta, hanem a klinikán, ahol Szodoma Pál gyakornok volt.
Szodoma így gyakrabban jutott ahhoz, hogy beszélgessen Lomnicznéval, ezzel az egyszerű, jólelkű teremtéssel, akinek két nagy szenvedése volt: a gyógyíthatatlan betegsége és a férje iránt való törhetetlen szerelme, amely betegségével együtt fokozódott. Szodoma végre egy igazán tisztességes és jólelkű asszonyt is akart tanulmányozni, tehát szívesen elbeszélgetett a tanárnéval.
– Uram, ön olyan jó hozzám, mint az édesanyám halála óta senki – szólt Lomniczné. – Nem is tudom, mivel érdemeltem meg.
– Ha az ember szenvedő asszonyt lát – felelte Pál – akkor fölébred benne az orvos és segíteni akar. De amikor azonfelül még azt is látja, hogy a betegség az istennek egy remekművét akarja szétrombolni, akkor fölébred benne az esztéta, a világ szépségének a védője … Nőorvosnak születtem, higgye meg, asszonyom.
– Maga udvarol nekem – felelt bús mosolygással Lomniczné – és ez olyan mint mikor a súlyos betegnek szánalomból rózsát hintenek a takarójára, amikor már úgyis mindegy.
– Nem féltem magát – felelte Pál – amíg ezt a rózsát látom a hajában. Egy asszony akkor kezd el igazán haldokolni, amikor megszűnik a hiúsága.
– Tudja, hogy az uramat várom – mondta Lomniczné – és az ő számára díszítem magam.
– Nem szép, hogy ilyen gyorsan lerombolja az illúzióimat. Én azt hittem, hogy az a rózsa egy kicsit nekem is szól.
– Magának is szól – mondta Lomniczné – viszonzásul azért, hogy udvarol nekem, amíg a férjemuram kissé elhanyagol.
Szodoma elfordult. Akaratlanul könnycsepp jelent meg a pilláján. Mire visszafordította az arcát, már mosolygott:
– Nem is tudja – szólt – hogy az ura mennyire lekötelez engem azzal, hogy kissé elhanyagolja magát.
– Ugye maga is észreveszi? – kapott a szavába Lomniczné. – Nem értem, amióta feljöttünk Pestre, a férjem egészen megváltozott irántam.
– Beszéljünk másról – mondta Pál ravaszul. – Ez a téma magát nagyon izgatja. Lássa, sokkal jobban tenné, ha csak épp annyit törődnék a férjével, mint Kállóné.
Lomniczné meglepetve nézett Szodomára:
– Maga nem védi Kállónét?
– Eszem ágában sincs – felelte Pál. – Megvédi ő magamagát is, csak legyen, aki támadja. Kállóné azok közé tartozik, akik annál boldogabbak, mennél rosszabb hírük van, vagyis mennél »érdekesebbek«.
Lomniczné csóválta a fejét.
– Hiszen nekem azt mondták, hogy maga nagyon melegen érdeklődik Kállóné iránt.
– Bizonyára mást is mondtak – mosolygott Pál. – Azt mondták, hogy a szeretőm, ugye?
Lomniczné hallgatott.
– Csak volt – folytatta Pál. – Meguntam. Túladtam rajta.
Lomniczné felkönyökölt, az arca lázasan kipirult:
– Nagyon érdekes, amit mond – szólt – és én már kezdek valamit sejteni.
– Nagyon jól sejti – mondta Pál.
– Azt hiszi – szólt az asszony – hogy én ezt nem tudtam. Csak hallgattam róla maga előtt, mert azt hittem, hogy maga nem látja, hogy mi történik maga körül.
– Dehogynem látom – mondta Pál.
– Az a Kállóné gaz teremtés – szólt elkeseredve Lomniczné – kivetette a hálóját egy halálosan beteg asszony férjére. Nem is szükségből, csak hiúságból. Tetszik neki, hogy a karmai közt vergődik egy férfi, akinek aggódnia kellene a felesége életéért. Lássa, doktor úr, ezért lett maga kegyvesztett Kállóné őnagysága előtt. A férjem sokkal ízesebb falat mint ön, egy hisztérika számára.
Pál fölényesen mosolygott magában, mert érezte, tudta, hogy Lomnicz nem az a férfi, aki Kállóné nagyratörő hiúságát ki tudná elégíteni. Kállóné a hanyatló szép asszonyok vad féltékenységével ragaszkodott Szodomához, talán jobban mint az ifjúságához. De Pál meghagyta Lomnicznét a csalódásában. A részvétét akarta így megnyerni és közelebb férkőzni hozzá, hogy megtudja, milyen egy tisztességes, jámbor asszonyi szív.
– És a bosszú gondolata sohasem csillant föl magában, gyönyörű asszonyom? – kérdezte Lomnicznétól.
– Bosszú? Miért?
– Azért, hogy a férje ilyen lovagiatlanul viselkedik a maga életének nehéz óráiban. Ez olyan igazságtalanság, amiért bosszú jár ki.
– Ugyan! Mivel bosszulhatná meg magát egy beteg asszony – mondta Lomniczné – a férjén, aki szereti az életet, mert hiszen ő egészséges? Én hagyom. Ki tudja, meddig élek még a földön? Hadd szokjék új asszonyhoz. Félig-meddig örülök is, hogy így történt. Legalább hamarabb megvigasztalódik az uram, ha meghalok. Annyira mégis szeretem a férjemet, hogy belássam, hogy neki van igaza, mert kívánatosabb egy eleven, hús és vér asszony, mint egy haldokló, aki csupa csont és bőr és ideg és szomorúság …
– Én csak haldokló asszonyt tudnék igazán szeretni – mondta Pál – akinek már nincs sok ideje rá, hogy számoljon az emberek erkölcsi előítéleteivel. Aki úgy szeretne, ahogy az érzelmei kívánják, mert nem volna más érdeke mint hogy az alatt a rövid idő alatt, ami a számára még hátravan, fenékig kiürítse a szerelem poharát. Csak egy haldokló asszony tud igazán szeretni, a többi számító. Számol az élettel és az igazi szerelem egyéb nagy akadályaival.
Az asszony kíváncsian nézett Pál szeme közé, hogy voltaképp mit akar. Komolyan lehet-e venni a vallomásait?
És Pál azt akarta, hogy az asszony abban a meggyőződésben éljen, amíg élhet, hogy elfogyó életével is lángra tudott még gyújtani egy férfit. Emberszeretetből akarta ezt, de főként kíváncsiságból.
