5.
5.
A Magyarokhoz, a Fohászkodás, a Közelítő tél: minden analízis szószátyárság volna e három remeknél. E három költeményben teljesedett be Berzsenyi élete. Az életben ezer átszenvedett, átörvendett ritmus uszályát vonjuk lelkünk után. Ez a három költemény állandó kísérője azoknak, akik szeretik nemes ritmusokkal öblögetni meg lelküket. E három versen egy betűt nem lehet változtatni. Tökéletesek és modernek lesznek mindörökre.
Nem akarok itt összehasonlítást csinálni. És ostoba dolognak tartom egy költőt a másik költő, egy művet a másik mű rovására dicsérni. Nem is tartozom azok közé, akik nem akarják meglátni Petőfiben a fejlődésbe bomló nagy művészt. De a Közelítő tél akaratlanul Petőfi híres elégiáját: a Szeptember végét juttatja eszembe. Nem tettek jól azok, kik szerencsétlen ízléssel ezt reklámozták Petőfi legszebb versévé. Ezek nem látták meg Petőfi elégiái közt a Temetőbent s a bámulatos Homér és Ossziánt és sok más egyebet. És hogy nem látták meg a Szeptember végének erőltetett harmadik strófáját: olcsó romantikájával, a halottal, ki a fejfájára aggatott fátylat becipeli a sírjába s ott törülgeti vele a könnyeit. Milyen közönségesen szentimentális, lehetetlenül romantikus ez a harmadik strófa. Milyen természetesen hömpölyögnek a Közelítő tél akkordjai. Mintha a végtelen elmúlásban permetező dolgok ritmusa volnának. Ezzel a két sorral sohasem tudnám teleúntatni a fülem:
Sem béhúnyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke.
Lollim barna szemöldöke.
– Micsoda két sor!
