Babits Mihály: Őszi harangozó
széltől ludbőrzik saraink puhája:
siess harangozó! az alkony megelőz.
mint gyermeké, ki mécset tör feléd,
mert elveszett aranyos lapdája.
söpri, söpri, melankolikussan
mint holmi durcás, duzzogó cseléd.
s a nagy vágytól lábam csak ténfereg:
mennyi rossz szem néz már rám gyanussan!
dacból előttük levetkezni pőrén
s szemetektől megkopni, emberek!
paplanát, ingét, hogy Isten szeme
korcsolyázzon legalább sima bőrén:
takaróit az utolsó szálig
mikor maga van (Isten látja-e?) –
mint a szemérmes vénleány, a Föld,
fehér paplant von magára nyárig,
Máris messzebb járja a régi táncos
körül, a Nap körül a régi kört,
a sártól s szeme nemsokára holt
üveges lesz a fagytól, régi lángos
(nem a napé már, hanem a halálé)
s fürte ollyan egykettőre ősz
Siess, harangozó! A halál megelőz.