Fenyő Miksa: Egy adat a kurzusok hanyatlásához
Fenyő Miksa: Egy adat a kurzusok hanyatlásához
Teleszky János pénzügyminiszter vezércikket írt a kurzusok hanyatlásáról. Nem nézett oly mélyen a probléma szemébe, mint Halász Imre az ő Nyugat-béli tanulmányában, azonban cikke befejező soraiban mégis mondott valamit, aminél érdemes néhány percre megállni. Olyasvalamit éreztetett e sorokban – csak úgy suttyomban, hogy észre ne vegyék – hogy az állampapírok rohamos kurzus-csökkenése talán a hadiköltségek tetemes emelkedésével is magyarázható. Szó sincs róla, Teleszky János bizonnyal többet is tudott volna e témáról mondani, szenzációs érdekességű dolgokat, ha nem kellett volna attól tartania, hogy teoretikus fejtegetéseire magamagának kell majd rácáfolnia, amikor majd beleegyezik abba, hogy a kurzusok árhanyatlását előidéző sok száz milliós bronzágyúk helyett a még több száz milliós acélágyúkat szerezzék be. Tagadhatatlan, a nagy- és kishatalmak hadi készülődésének, a dreadnoughtoknak és az acélágyúknak kiváló szerep jutott a ciklonszerű vihar előidézésében, mely az európai piacokon most végigsöpör. A hat nagyhatalomnak békeállománya ma már körülbelül 4 millió ember és egymillió ló, hogy ennek az óriási tömegnek az ellátása – s az ellátásnál nem csak a békelétszámot kell tekintetbe venni, hanem a békelétszámon felül a hadikészültség kellő előkészítését is és a nagyhatalmak hadikészültsége több mint 12 millió ember – hogy tehát ennek az óriási embertömegnek az ipari és mezőgazdasági cikkekkel való ellátása mind mélyebben nyúl bele a világgazdaság folyamába, azt felesleges bővebben fejtegetnünk. S itt nem annak a körülménynek a gazdasági jelentőségére gondolunk, hogy a fegyveres készültség Európában több mint 45 millió embert von el a termelő munkától, hanem azokra a szédítő arányokban növekvő terhekre, melyeket ma e hadseregek ellátása az európai termelésre hárít. Az európai államoknak minden egyéb – kulturális és közgazdasági – feladatai hovatovább háttérbe szorulnak, jelentéktelenné zsugorodnak a törekvések mellett, melyekkel a hadseregek szükségleteinek fedezésére új és új jövedelmi forrásokat igyekeznek felkutatni, kierőszakolni.
Egy német tudós összeállítása szerint a hat nagyhatalom a hadseregre és flottára 1883-ban 3518 millió frankot költött el; 1883-tól 18%-ig, tehát tizenhárom esztendő alatt az összegek 1370 millió frankkal, tehát évi 4388 millióra, a következő tizenkét évben 2200 millióval évi 6588 millió frank kiadásra emelkedtek. Vagyis a hadiköltségek növekedése az első periódusban évi 67 millió frank volt, a második periódusban évi 183 millió frank s ma már – az utolsó esztendők évi hétmilliárdos kiadásait számításba véve – körülbelül 250 millió frank évi szaporulatnál tartunk. Mármost, ha meggondoljuk, hogy a dreadnought-láz még korántsem érte el tetőpontját s hogy Angliának az a törekvése, hogy a kontinensbeli flottaegységeket egyensúlyban tartsa – a flotta nagyarányú szaporítása tárgyában éppen most folynak igen érdekes tanácskozások Anglia és Kanada között – további milliárdoknak a vízre bocsátására fog vezetni, ha meggondoljuk, hogy a technika nem alszik, különösen a hadászati technika nem, amely minden pillanatban számolhat fogyasztási területével, akkor nem lehet kétséges, hogy Európának ma körülbelül tizenkét milliárd koronát tevő hadsereg budgetje a mértani haladvány erejével fog gyarapodni, nem is szólván egy esetleges háborúról, melynek költségeiről némi fogalmat szerezhetünk magunknak, ha megemlítjük, hogy az angol–búr háború – s ez »középnagyságú« háború volt – közel hat milliárdot emésztett meg.
A meddő kiadásoknak e vég nélküli megnövekedésére a világ nincs berendezve. A kurzusok hanyatlása ma még nem jelenti az államhitel csődjét – ezt helyesen mondotta Zaleski osztrák pénzügyminiszter – de holnap már igenis jelentheti. Ami ma ösztönszerű, az holnap már tudatossá válhat, holnap már megfontolásból mondhatja a polgár: nem bízom pénzemet az államra, mely nem vasútjaiba, kereskedelmi flottájába, higiéniai és kulturális berendezéseibe fekteti a pénzét. Kétségtelen, hogy az úgynevezett improduktív kiadások segítségével mindezt rabolni is lehet: vasutat és kereskedelmi hajókat és utakat és ipartelepeket, de ki biztosítja a pénzét elhelyezni kívánó polgárt arról, hogy éppen az ő országának sikerül a rablás? A világgazdaság forrongásban van, az értékeknek valóságos Umwertungját látjuk. Bizonyos, hogy e forrongás lecsillapultával a világgazdaság minden tényezője megtalálja a maga helyét. A munka értéke növekszik, az agrárproduktumok értéke növekszik, az iparcikkek értékelése is szinte forradalmi átalakulást szenved, mindez azonban végül is valami szükségszerű arányban fog elhelyezkedni és az arányok helyreálltával – mert mi más a drágaság, mint a munkaproduktumok értékarányának megbontása? – egészségesebb, szilárdabb alapokon dolgozhat tovább a termelő munka. Az azonban kétségtelen előttem, hogy semmiféle rendjébe a dolgoknak a hadikiadások ez óriási megnövekedése nem tud majd beilleszkedni. Örökre nyugtalanító idegen test marad a világgazdaság testében s szükségszerűen, önsúlya alatt – hogy mikor és hogyan, arról már nem merek beszélni, mert mondanivalóm nagyon is hasonlítana az utópiához – tehát szükségszerűen, mintegy önnönsúlya alatt fog összeroppanni.
